2012. december 18., kedd

Fügelekvár almával 2.


Közeledik a karácsony, végre van időm a nagytakarítással foglalkozni, régi saram ez a kis üveg lekvár. Volt ugye a Csilláé, aztán jött az én változatom. Sok írnivaló nincs róla, egy koszorú fügét beáztattam én is somlóiba, ez már önmagában így nagyon finom volt egy nap múlva, ajánlom mindenkinek karira, nem túl időigényes:) Aztán több nap múlva összefőztem kb. ugyanannyi súlyú almával. Kapott még vaníliakivonatot, meg persze belevagdostam azt az öt kis félig érett fügét, de olyan sokat az már nem számított.
Tulajdonképpen nem is a lekvárfőzés volt izgalmas, hanem az, hogy ámbár a nagyon jó, vastagtalpú kislábasomban főztem, odaégettem, pedig abban nem könnyű. Még pedig alaposan. Akkor gyorsan átraktam egy tiszta lábasba, hogy legalább a maradék ne legyen kozmás ízű, és akkor ott álltam egy legalább fél centi vastag odatapadt szénréteggel, ráadásul az egyik kedvenc lábasomról volt szó. És akkor hála istennek eszembe jutott a szódabikarbóna, már nagyon sokszor olvastam róla, utoljára vagy Ökoanyunál vagy AnyaSpórolnál, most épp nem találom, de azért belinkelem mind a két blogot, mert nagyon szeretem őket.  Szóval fogtam a lábaskámat, beleszórtam egy-kát-három evőkanál szódabikarbónát (árulnak félkilós, kilós kiszerelésben az alternatív mosószereket áruló boltokban), feltettem kicsit forrni, aztán hagytam hűlni, a végén pedig szivaccsal kitöröltem belőle, még súrolni sem kellett, szóval melegen ajánlom minden ünnepi kapkodónak.
Miután szénné égettem a lekvár negyedét, lett egy icipici üveggel meg egy kis maradék. Amit rögtön meg is ettem tesztelési célból, és egyszerűen mesés. Karácsonykor csapra verjük a pici üveget is. Szóval még így almával keverve sem hétdecis üvegekről van szó, de annyira finom, hogy szerintem érdemes egy-két üveggel csinálni belőle (a friss fügét nyugodtan ki lehet hagyni belőle). És azért jóval kevésbé macerás, mint például a narancslekvár.

Akkor jöhetnek a napi cukik házba szorult macskákról. Próbálják túlélni szegénykéim a telet. Az ÉÉKC kisajátította magának a cserépkályha tetejét. Itt régebben cserepeket tartottunk, azokat egyesével lelökdöste. Remélem, még sosem égett meg a pici talpa.
Az én édes kicsi cicám egyébként már négy éves és öt hónapos, lassan pocakos nagy kandúr, de még mindig ordítva dorombol, ha belépek egy szobába, ahol éppen szundikál. Általában a levetett fekete ruháimon szeret sziesztázni (főleg ha hideg a cserépkályha), totál beleolvad, csak a nagy zúgásból veszem, hogy ott biztos lapul még egy cica is. Annyira tünci. De olyan fényképet nem tudok adni, mert az én gépemmel tényleg fényképezhetetlen a fekete ruhakupacba beleolvadó fekete cicus.





A másik kedvenc hely, a konyhai cicaasztal. Jó langyos az alatta lévő radiátortól, imádják.



2 megjegyzés:

Hedvig írta...

Ma gondoltam rád, régen hallottam felőletek! (Valami konkrét elérhetőség a félkilós szódabikarbónához?)

csincsilla írta...

Megvagyunk, csak be vagyunk havazva:) Andi meg még változatlanul alkotói válságban:)
Szódabikarbónát én egy pomázi gazdaboltban veszek, ott, ahol mosódiót, mosószódát és fehérítőt. Elképzelhető, hogy a DM is árul, érdemes megnézni.