2012. június 26., kedd

Tökfőzelék 2.


Az 1. az Andié volt, paprikás változatban, némi nyafival, itt. 
Ez meg itt az én változatom, kicsit más, mint az övé. Imádom a tökfőzeléket, meg általában mindenfajta főzeléket, de kizárólag a házi kivitelt, hogy egészen pontos legyek, a saját változatomat. Ritkán jutok hozzá, mert a gyerekeim semmilyen főzeléket nem esznek meg, és soha nem is ették meg (na jó, olyan óvodáskoruk táján mintha szerették volna kelkáposztafőzeléket), és nagyon lusta vagyok kétfélét főzni, szóval ha otthon vannak, akkor ritkán sokkolom őket ilyesmivel. Nem is értem, hogy nem lehet szeretni. Üresen is finomak nagyon, de ha kerül mellé valami feltét, hát az maga a mennyország, mért ennék unalmas krumplit vagy rizst helyette. Talán a salátafőzeléket nem eszem meg egyedül, mert olyan ronda, de jöhet minden, a spenóttól a sárgaborsóig. Mély nyomot hagyott bennem, hogy amikor az ikrekkel terhes barátnőmet látogattam a kórházban (ezek a bizonyos ikrek már komoly, 22 éves fiatalemberek), akkor az egyik alkalommal fasírtot vittem karalábéfőzelékkel (igen, sok-sok petrezselyemmel és tejföllel), hát én ennél el sem tudok képzelni finomabbat, húzta az orrát, hogy mi az, hogy terhes anyukának főzelék. Akkor értesültem róla először, hogy a főzelék nem menő (írtam már, hogy későn érő típus vagyok). Na, de a héten mind a két gyerek kilőtt, szóval jöhet a főzi főzivel.

Hozzávalók:
- 3 kis tök
- 1 kis fej vöröshagyma
- 2 nagy csokor kapor
- egy kávéskanál ecet
- egy fakanál libazsír
- só, bors
- 1 csapott evőkanál liszt
- 1 dl tejföl


A tököket lereszeltem. Kezdtem kézzel, azt meguntam hamar. Összeraktam a robotgép reszelőjét, pár egyszerű mozdulattal sikerült széttörni, nem is akarok rá gondolni, hogy mennyi lesz az új alkatrész. Akkor jött a Braun aprító, azzal nem tetszett a végeredmény. Ekkor megint elővettem a kézi reszelőt. Így lehet egy egyszerű főzelékkel az egész konyhát telerakni mosatlan edénnyel. Mással már nem próbálkoztam, mert nem volt. Nagy lábasba a libazsír, azon sóval megfonnyasztottam a hagymát, erre ment az összevágott rengeteg kapor. Eddig kb. Andi, paprika nélkül. Aztán a tök, meg a tényleg nagyon kevés ecet. És semmi folyadékot nem tettem rá, úgyis ereszt magából a tök. Néha kevergetve fedő nélkül megpároltam, tényleg nagyon rövid a leve, de szerintem elég. Aztán a végén behabartam, a lisztet (ami tényleg nagyon szűk kanál!) elkevertem vízzel, ráöntöttem a tökre, összeforraltam. Aztán amikor levettem a tűzről, akkor mehetett bele a tejföl. Szerintem ebbe a mennyiségbe pont elég az egy deci, nem kell, legalábbis nekem, hogy nagyon tejfölös legyen. Isteni lett, így magában is. És ha nem szerencsétlenkedem az elején, akkor mondjuk 20 perc. Egész nyáron ellennék rajta.

Napi cuki: tegnap pont a nagy eső végén trappoltam haza, és mind a két kutyakosárban egy-egy fekete cica pöffeszkedett büszkén. A két kutyus meg ott téblábolt körülöttük, kőre nemhogy nem fekszenek le, de le sem ülnek (lányok), a kert tiszta víz volt, szóval csak toporogtak, egyik lábról a másikra, szerencsére négy van, szóval elvoltak ezzel is. Sajnos nem tudtam lefényképezni, mert az egyik elhagyta az őrhelyét. Ezt a ma reggeli fényképet tudom adni, a jobboldali kosárba kopizzátok át a baloldali cicust (nem doktori), ennyi az egész.


Egyébként imádnak itt lenni, mert télen napos, nyáron árnyékos, fedett, de azért széljárta, és remek a kilátás az utcára és a kapura, szóval stratégiai hely.

És csináltam egy közelit is az én édes kicsi cicámról, kicsit soványnak látszik a képen, de azért szép kis pocakja is van már (az nem látszik, sajnos).


Ma reggel kiraktam a benti kosarakat is, talán jut mindenkinek, ámbár az ÉÉKC-ról el tudom képzelni, hogy egyszerre két kosarat is elfoglal.



2012. június 25., hétfő

Habos meggyes


Jeladás, hogy azért még élünk. Ilyenkor nyáron, nagyon ritkán van mondanivalóm, egyszerű ételeket eszünk (mindenféle zöldséges tészta, tegnap borsóleves, pisztráng, sült zöldségek, gyümölcs, fagyi), nem is nagyon sütök, szintén a szokásos okok miatt, se idő, se kedv nem jut rá, ráadásul annyi a finom gyümölcs, hogy nem is hiányzik. A szokásos befőzések miatt úgyis a fél életemet a konyhában töltöm, igazán nem keresek újabb indokokat az ott tartózkodásra. Eperlekvár és meggylekvár kipipálva, nem is azért, mert elég lenne, mert ezekből bármennyi elfogyna, de egyszerűen nincs kedvem többhöz. Fagyasztó is kezd púposodni a beletöltött gyümölcsöktől, ámbár az idén kimarad a málna, mert nem járok szezonban Tésa felé, de azért jó sok eper és meggy ment már bele, némi saját ribizlivel. A hétvégén kimagoztam uszkve 20 kg meggyet (igaz, Rebeka is besegített, és nagyon is jól jött), szóval tuti nem fogok még egyszer nekilátni, már nagyon untam. Na, és ezért lett ez a meggyes süti, ha már itt van ez a rengeteg meggy, akkor csak legyen már valami meggyes süti, ezt általában mindenki szereti nálunk. A lehető legegyszerűbb megoldást választottam, alul egy teljes kiőrlésű lisztből készített pitetészta, felette rengeteg meggy, a tetején meg kis barna cukorral ízesített hab (mert hogy lassan szétfeszíti a fagyasztó oldalát a sok lefagyasztott tojásfehérje).

Hozzávalók (egy hatalmas, gáztepsinyi adaghoz):
- 35 dkg teljes kiőrlésű liszt
- 20 dkg hideg vaj
- 1 csipet só
- 1-2 kanál porcukor
- 1-2 tojássárgája
- 1-2 evőkanál hideg víz
- 2-3 kg meggy
- 2 evőkanál kenyér- vagy kekszmorzsa
- 1 teáskanál cukor a meggy tetejére
- 6-8 tojásfehérje
- 1-1,5 evőkanál barna cukor a habba

A tészta a szokásos módon készül, liszt,  felkockázott jéghideg vaj, só és porcukor zsupsz az aprítóba, és néhány nyomással összemorzsásítom. Deszkára borítom, mehet bele a tojássárgája, aztán gyorsan összegyúrom, ha nem akar összeállni, akkor kis hideg vízzel segítek. Kinyújtom nagy lappá, és kibélelem vele a nagy gáztepsi alját (ha jut az oldalára, jó, ha nem jut, mint most, az is jó). Ne legyen vastag a tészta, szerintem akkor jó, ha vékony, ropogós lesz az alja. A maradék tésztát jól le lehet fagyasztani, egyszer biztos összegyűlik belőlük egy sütirevaló (én pl. most a fagyasztóban talált maradékokból sütöttem).
Mehet a hűtőbe tepsistül, legalább fél órára. Közben kimagozom a meggyet. A tésztát megszórom a morzsával (hogy ne áztassa el a meggyből kifolyó lé), rászórom a meggyet, jó vastagon, és meghintem finoman porcukorral (de ez el is hagyható, az idén olyan finom édesek a meggyek). Olyan 200-220 fokos sütőbe tolom be, és kb. készre sütöm. Onnan látszik, hogy már jó, hogy a szélén a tészta kezd pirulni, és kicsit feketednek a felső meggyszemek is (nem szenesednek azért:)) Közben kemény habot verek a tojásfehérjékből, kávéskanalanként adagolva hozzá a cukrot. Kiveszem a tepsit a sütőből, leveszem a hőmérsékletet 140 fokra (ventillátor, ajtónyitás, hogy tényleg ki is hűljön), rákenem a habot a meggy tetejére. Amikor már tényleg lehűlt egy kicsit a sütő visszatolom, és megszárítom rajta a habot. Nem mértem az időt, de biztos volt legalább 15 perc. Akkor jó, ha már kicsit elkezd töredezni a teteje, és szép halványbarna a színe. Elzárom a sütőt, és nyitott ajtóval hagyom még benne állni kicsit a sütit, aztán kiveszem.
Azt hittem, nagyon finom lesz ezzel a sok friss meggyel, de az az igazság, hogy elég ízetlen volt frissen. De egy éjszaka alatt nagyon szépen megízesedett, szóval kell neki hagyni egy kis időt.
Napi tünci ma meg nincs, mert lusta voltam a hétvégén fényképezni. Pedig lett volna mit:)







2012. június 12., kedd

Petrezselymes csirkeragu


Nem emlékszem, beírtam-e már, Andi, légy szíves figyelmeztess, ha igen. Nagyon gyors, nagyon egyszerű, nem kell hozzá semmi exra, szóval hirtelen felindulásból is meg lehet csinálni. Fő jellegzetessége, hogy Rebeka kiskorában nagyon szerette.

Hozzávalók:
- csirkemellfilé
- mustár
- egy fél zöldpaprika
- sok-sok petrezselyem zöldje
- só, bors
- némi zsiradék
- egy kis pohárnyi tejföl
- egy púpos teáskanál liszt

A csirkemellfilét felcsíkozom-kockázom, ahogy sikerül, a libazsíron átsütöm, fedő nélkül, persze, aztán sózom, borsozom, mellédobom a zöldpaprikát (annyira jó ízt ad neki), egy kanálnyi mustárt, ráteszem a fedőt, és puhára párolom. A lisztet kis vízzel elkeverem, ezzel besűrítem (azt hiszem, ma már inkább keményítőt használok ilyen célra, picit selymesebb a végeredmény, és tutira nem fog csomósodni), aztán rádobom a rengeteg összevágott petrezselymet, meg nyakon öntöm a tejföllel, de ekkor már veszem is le a tűzről. Ennyi az egész. De tényleg finom.

Állítólag holnaptól már jön a nyár, hétvégén meg kánikula lesz. Programajánlatom következik:






2012. június 5., kedd

Finn epres csoda (vispipuuro)


Egyenesen Finnországból. Rebeka tanulta az egyetemen a főzőórán (nem csak macska szeretnék lenni, hanem tamperei ösztöndíjas is! mondtam már? nem is tudom, melyikre van nagyobb esélyem:)) Eredetileg lingonberryből (ez vajon ugyanaz, mint a cranberry, azaz tőzegáfonya?) készül, de valószínűleg bármelyik bogyóssal működik. Szerintem zseniális, pofonegyszerű, olcsó, gyors és isteni. Tulajdonképpen egyszerű vízbegríz, gyümölcshússal összefőzve, aztán kihabosítva. Szóval tényleg nem kell hozzá semmi extra:) Akkor jöjjön a recept. (Mi rögtön két adaggal indítottunk, lehet, hogy hárommal kellett volna szorozni:))

Hozzávalók:
- 1 liter víz
- 3 dl tört eper (vagy bármilyen más bogyós)
- csipet só
- az eperhez másfél pohár cukrot tettünk, ki-ki használjon belátása és szája íze szerint
- 2 dl búzadara


Felforraljuk a vizet, közben megtisztítjuk és összetörjük az epret (szerintem botmixerrel a legegyszerűbb).  Beleöntjük a vízbe a cukorral és a sóval együtt, és tíz percig főzzük. Ekkor folyamatos keverés mellett beleszórjuk a grízt, és megfőzzük (a recept szerint 15 perc, nekünk elég volt tíz is). Utána hideg vízbe állítjuk az edényt, és kevergetve kihűtjük.


Ha már kihűlt, átöntjük a robotgépbe, és maximális fokozaton 15 percig verjük, szépen ki fog fehéredni.


Ennyi volt az egész. Eredetileg vaníliaszósszal vagy tejjel leöntve tálalják. Én az enyémet felturbóztam még némi eperrel és tejszínhabbal is, egyik sem rontott rajta:) A vaníliaszószt magam főztem, de az egyszerűség kedvéért megteszi a hígra főzött puding is.



Update: F. Zsuzsitól hallottam, hogy nincs új a nap alatt. Anyósa rendszeresen főzte ezt a gyümölcsös grízt
Süße Grütze néven. Mégpedig akkor, amikor - gondolom, egy jó nagy lábasban - lekvárt főzött, és már kimerte üvegekbe, akkor a lábas alján maradt maradékot úgy hasznosította, hogy öntött rá egy kis vizet, szórt bele némi grízt, és meg főzte a Süße Grützét. Persze minden faxni (értsd alatta a vaníliaszószt és társait) nélkül. Isteni, nem? A lábas is kitisztul (főleg, ha bőszen keveri közben), és egy morzsa sem vész kárba. Írtam már, hogy lelkem mélyén sváb vagyok?

Napi cukinak: a hidegre való tekintettel mindenki beköltözött az ágyunkba. Van, akinek szabad:


És van, akinek nem:





2012. június 3., vasárnap

Fehércsokis máktorta, kockázatok nélkül


Mert szezonja van. Mármint hogy május végén van a Tamás (a továbbiakban Andi kedvéért DT) szülinapja, és máktortát kért, mert imádja mákot. Persze az is lehet, hogy boldogabb lett volna egy sima mákos tésztával, de azért ő is érezte, hogy nekem is jár valami egy szülinapnál, szóval torta. Eljátszottam a gondolattal, hogy mákostésztatorta, mert nagy az együttérző képességem, szóval hogy némi tojással/tojáshabbal feldúsított mákostésztából két-három ropogós korongot sütöttem volna, közé meg vaníliakrém, de mivel mostanában volt néhány kanalas tortám, meg egyébként sem könnyű az életem, ezt a kudarckerülő megoldást választottam. (Annyi kezdeményezőkészség azért még maradt bennem, hogy nem az Andi-féle, egyébként irtó finom meggyes-tejbegrízes máktortát válasszam.)
Szóval tésztának az ezeréves, de azóta is remekül működő bögrés mákost választottam, krémnek meg a mindig szuper tejszínhab+joghurt+zselatin hármast. Persze jó sok mákkal és némi fehércsokival dúsítva. (Mivel laktózmentes tejszínhez könnyedén hozzájutok a helyi Sparban, de ugyanezt mascarponével vagy túróval nem tudom előadni, nem volt nehéz a választás.) Most, hogy sziporkázó ötleteimet nem engedtem érvényesülni, szerintem kb. tökéletes lett a végeredmény, agyament mákos, még csinos is, jól néz ki, szépen megáll a lábán, jól szeletelhető, és ráadásul még gyors is. Nem túl krémes-édes, szóval jó, na.
A 24 cm-es kerek tortaformámban sütöttem, mivel magas a torta, ez brutál nagy adag, normális esetben normális családnak bőven elég a fél adag egy 20 cm-es kerek formában.

Hozzávalók a tésztához:
- 4 kicsi tojás
- 4 dl darált mák (150 gramm)
- 4 dl rétesliszt
- fél zacsi sütőpor
- 3 dl cukor
- 1 zacsi vaníliás cukor
- 4 dl tej
- egy citrom reszelt héja (a karácsonyi egy kiló biocitrom reszelt héja, úgy látszik, egész évre bőven elég lefagyasztva)
- 2 csipet só

Bekapcsoltam a sütőt 200 fokra. A tészta hozzávalóit kettéosztottam, mert két lapban sütöttem meg a tésztát (merthogy felezni szépen tudok, de a négy vékony lapba való tésztanyiszatolást nem vállalom be). Vágtam két tortaformányi kerek lapot a sütőpapírból. Az egyiket belesimítottam a tortaformám aljába. Két egész tojást felhabosítottam a robotgéppel (mondjuk 3 perc), aztán mehetett bele az összes többi is. Ha nagyok a tojások, akkor kell bele még egy kis liszt, sűrű piskótatészta-állagot kell kapnunk. Belesimítottam a formába, és mehetett a sütőbe. Nekem pont 12 és fél perc alatt sült meg (tűpróba!). Akkor jó, amikor már kicsit színesedik a széle. Közben összekevertem a második adagot. A kisült lapot rácsra borítottam, sok unalmas rácssúrolás után természetesen egy papírt is közbeiktattam (erre tökéletesen megfelel a delikvens fenekéről lehúzott sütőpapír). Mehetett az új papír a formába, arra a tészta, és az is a sütőbe, meg a végén rácsra hűlni.
Most el lehet menni vásárolni, vagy szundikálni, szóval hagyni kell teljesen kihűlni a kisült lapokat, hogy könnyebb legyen felszeletelni.
Mivel a krém elég gyorsan köt, érdemes mindent előkészíteni előtte. Először is ugye a szeletelés. Mindkét kisült lapot cérnával elfelezzük, lesz végül négy viszonylag vékony tortalapunk.


Hozzávalók a krémhez meg köréje:
- 200 gramm darált mák
- 5 dl tejszín
- 10 dkg fehér csoki
- 1 zacsi habfixáló
- 150 gramm porcukor
- 440 gramm görög joghurt
- 1 zacsi vaníliás cukor
- 25 gramm zselatin
- 1 dl meggylikőr
- pár kanál pikáns lekvár

1 dl vízbe beáztattam a zselatint. Kézhez készítettem a lekvárt (ribzlizselét használtam, meg egy kis maradék barackot) és a likőrt. Kemény habot vertem a tejszínből a cukrokkal. Folyamatos keverés mellett belecsurgattam a megolvasztott fehércsokit (nagyon könnyen megég!!!, szóval csak óvatosan az olvasztással). Összekevertem a joghurtot meg az édes csokis tejszínhabot a mákkal, felforrósítottam a zselatint, és hőkiegyenlítéssel mindent összekutyultam. A sok lap miatt kell ez a viszonylag sok zselatin, hogy össze lehessen rakni a tortát. Hagytam egy kicsit dermedni. A tortaformába beleraktam az egyik lapot, meglocsolgattam likőrrel.


Megkentem a lapot lekvárral. Közben vadul figyeltem a krémet, hogy áll (ha túl híg, akkor nem lehet vele dolgozni, ha meg túlzottam megdermed, akkor meg már nem lehet kenni), meg is kevertem időnként. Még volt rá időm, hogy megmérjem, mert három egyenlő részben akartam felhasználni. Amikor már alakult (nem kellett neki sok idő), akkor az egyharmadát rákentem az alsó lapra, és innen már kapkodtam, hogy ne húzzon meg nagyon a maradék, meg ismételtem (tészta, locsolás, lekvár, krém). A tetejére tészta, locsolás, krém már nem kell.



Sajnos, közben nem volt időm fényképezni, az üres tálon/lábason látszik az állag.


Ilyen szép magas lett.

Ennyi volt az egész. Közvetlenül tálalás előtt felvertem még 5 dl tejszínt pici cukorral meg egy habfixálóval habbá, és bevontam vele a tortát, meg megszórtam némi ribizlivel, mert az olyan jól mutat rajta, és egyébként is jól jön egy pici savanykás íz. A tejszínhabnak szűken a fele elég a bevonáshoz, a többit érdemes külön mellé adni, mert nekem azzal sokkal jobban ízlett, biztos azért, mert úgy még jobban hizlal.



Napi cukinak meg megmutatom a szülinapomra kapott állataimat. A Kófickás bögrémből rögtön látszik, hogy mennyire praktikus állat a tacskó, majdnem körbeér a bögrén. Próbálná ezt meg valaki egy német juhásszal! Már a felénél elfogyna:)




Ez pedig a vadiúj dizájnos pólóm:


Szerintem tökéletes a dizájn. Az én édes kicsi cicám jellegzetes, imádnivaló tekintete, aurafény körülötte, és hát igen, nagy harcos a szentem, ennyire kudarcot még nem vallottam állatnál. Persze, merthogy férfi (volt), természetesen csak azért folyik ez a nagy küzdelem, hogy szeressük, csak hát ezt a kívánalmat sokszor csak az anyukája látja, mert a nagy küzdés eléggé el tudja takarni. Egyébként annyira cuki, már lassan négyéves nagy (volt)kandúr, és még mindig a hasánál fogva lehet vezetni, irtó jól eszik, lassan már kicsi pocakja is lesz. Még néhány kép a cukorfalatról, mert régen szerepelt errefelé:









Eperlekvár 3.


Egyes az Andi klasszikusa: itt

Kettes: házi eperlekvár-szakértőnk szeszes változata: itt

Hármasnak meg itt vagyok én.

Ilyentájt megy a számolgatás, hogy mikor és hol, mennyiért, hogyan, eperlekvár nélkül ugye nem lehet elkezdeni a szezont. És már előre félek a baracktól, de ne rohanjunk annyira előre. Szóval az eperföldek kinyitottak, Andiék voltak is az elátkozott hétfőn (bocs, Bea, nekünk tényleg az volt:)), de nemigen találtak semmit. Nekem meg a múlt hetembe egyáltalán nem fért bele semmiféle eperszedés, és szerintem a következő sem lesz jobb, szóval nagyon megtetszett, amikor a Tésáról hazafelé jövet véletlenül megláttam a faluvégi zöldségesnél, hogy 500-ért adja az eper kilóját, és egész tisztességes kinézetű volt, friss, szép sötét piros, és nem is nagyon apró. Ja, és nagyon finom. Szóval rögtön beruháztam két ládára, majd kisebb viszontagságok árán még egyre (összesen olyan 18 kg volt, ezt főleg magamnak írom ide, hogy jövőre tudjam, mennyit kell venni). Kb. a kétharmadából lett lekvár, a harmadik láda azért hozódott haza, hogy csak úgy nyersen felfaljuk, szerintem el fog fogyni, tulajdonképpen bármennyit meg tudok enni belőle, hála istennek:) És majd még egyszer csak ki kéne jussak az eperföldekre is, mert a fagyasztó még üres eperügyileg, de az már az egyszerűbb történet (nem a szedése, hanem a fagyasztás a lekvárfőzéshez képest).
Amióta nem használok semmiféle zselésítőt, tartósítót, darált egeret a lekvárjaimhoz, azóta őrlődöm, hogy mennyi ideig is főzzem a lekvárt, a legtöbb gyümölcs irtózatosan sok levet ereszt, szóval ha sűrű lekvárt akarok, akkor sokáig kéne forraljam, hogy elfőjön a sok lé, ha meg finomat akarok, akkor meg pár perc pont elég lenne, utálom a péppé főzött gyümölcsmoszadékot. Ezt a kihalászós módszert már tavaly is alkalmaztam valamelyik lekvárnál (talán a meggynél? fogalmam sincs), és tényleg egyszerű és nagyszerű.


Hozzávalók:
- sok eper
- kevés cukor

Az epret megmosom, ez most elég földes volt, szóval egyszer áztatom szárasan egy kicsit, aztán leszűröm, kiszedem a csutkáját, megint kicsit átmosom, így már csak kevés homok marad rajta, annyi belefér. Beleöntöm a befőző fazékba, és addig főzöm, amíg jó sok levet nem ereszt (ez olyan tíz perc kb. egy öt literes lábasnál). Ekkor egy tésztaszűrővel kihalászom az eperszemeket, picit ki is nyomkodom, jól lecsöpögtetem (a lecsurgó levét is visszajuttatom a lábasba), hagyom állni békésen a konyhapulton. A lábas tartalmát pedig alaposan beforralom, eleinte nagyon habzik, oda kell figyelni, nehogy kifusson, aztán már békésebb lesz, szóval úgy a negyedére visszasűrítem, ez legalább fél óra, közben lehet pucolni a következő adag epret. Ha már szép sűrű, akkor beleöntök némi cukrot, tényleg keveset, mondjuk 10-15 dekát az ötliteres lábasba, ezzel még forralom vagy 5 percig, és ekkor teszem vissza bele a kihalászott eperszemeket, most már tényleg csak megvárom, míg felforr, és utána 2-3 percig főzöm, és már mehetnek is az előkészített üvegekbe. Aztán a szokásos eljárás, fejre állítás, száraz dunszt. Nem tudom, milyen lett, kóstolás még nem volt, de biztos ehető. Mindenesetre az állaga tetszik.