2012. december 29., szombat

Zöldséges hajdina


Volt már nálunk, gusztustalan képpel. Tényleg nem túl fotogén, de azért ez a mostani egy fokkal jobb. Az íze meg többel, a ráncfelvarrás irtó sokat dobott rajta. Nagyon finom.

Hozzávalók:
- 1 pohár fehér hajdina
- fél evőkanál libazsír
- 1 vöröshagyma
- kb. 50 dkg sütőtök
- 1 nagy sárgarépa
- fél fej káposzta (kisebbfajtáról van szó eleve)
- egy jó nagy marék savanyú káposzta
- só, bors, őrölt kömény, cukor, szójaszósz

Pici sóval vízben puhára főzöm a hajdinát, eltart egy darabig, közben van idő megpirítani a zöldségeket. Kisebb darabokra vágom a meghámozott zöldségeket, a hagymát még kisebbre. A wokban felforrósítom a zsírt, halványbarnára sütöm benne a hagymát, majd rádobom a többi zöldséget (beleértve a savikápit is), és őrölt köménnyel, só nélkül, kevergetve erős lángon megsütöm. Nem tart sokáig, mondjuk tíz perc összesen, akkor jó, ha a répa meg a tök olyan finom roppanós. A végén tetszés szerint ízesítem, tehát most még ment bele só, őrölt fekete bors, egy teáskanálnyi cukor, meg a szójaszósz. A megfőtt hajdinát belekeverem, és kész is van. Lehet ráreszelni valami finom sajtot, nagyon finom. Ez egy irtó nagy adag, de nem érdemes kevesebbel molyolni, eláll egy darabig a hűtőben, legalább van mihez nyúlni, köretként is kiváló, magában is.
Ma nagyon éhes voltam, és nem akartam a biohajdinámat bedugni a mikróba, tehát egy kis serpenyőben olvasztottam némi füstölt szalonnát, abba szedtem bele a zöldséges kását, úgy melegítettem át, baromi jól állt neki. Persze a vegetáriánusságot ezzel (is) buktam.



A tökéletes barackos kölesfelfújt


Igen, tudom, hogy karácsonyi menüről kéne írjak, meg malactervekről, de az elsőről nincs mit mondjak (nem volt semmi extra, fácánleves, pisztráng, ilyesmi, a sütilap pedig még a szokásosnál is szokásosabb volt, zserbó - most piciben is -, tök hagyományos diós és mákos bejgli - most csak vajjal, zsírom nem volt -, meg az elhagyhatatlan karácsonyi linzerek, szóval tényleg semmi érdekes). Malacterveim meg nincsenek, etikai gondjaim vannak a csecsemőevéssel. Tehát akkor nem marad más, mint ez a tuti kölesfelfújt, ami annyira, de annyira ízlik nekem, hogy bármikor felfalok belőle egy egész tepsivel. Kell hozzá persze egy kis idő meg némi lekvár, de megbirkózom a feladattal. Rebekának és Bencének nagyon ízlett, Bendi és fuszulyka undorodva visszautasította (hogy ízetlen). Melegen még egészen omlós, szinte kanalas, de már langyosan is szépen szeletelhető, másnapra meg tökéletes lesz az állaga. azért langyosan a legfinomabb, jó sok baracklekvárral.
Mielőtt elfelejtem, kölesfelfújt eddig nálunk:
- szilvalekváros
- mákos

De most ez ízlik a legjobban. Habos, könnyű, vaníliás, tényleg isteni.

Hozzávalók:
- 25 dkg köles
- négyszeres mennyiségű víz
- csipet só
- némi cukor vagy édesítőszer
- 3 tojás
- vaníliakivonat
- 1 csésze joghurt
- 5 dkg olvasztott vaj
- 2-3 evőkanál liszt
- 2 dl baracklekvár

Nagyon alaposan megmosom a kölest, hogy ne legyen majd keserű, ezt a részfeladatot nem érdemes elbliccelni. Tehát egy nagy edényben sok vizet öntök rá, kézzel átmosom, sűrű szitán leszűröm, aztán ezt még egyszer megismétlem, még a szitán is engedek át rajta tiszta vizet. A nehezén ezzel túl vagyunk. Felteszem főni, inkább négyszeres, mint háromszoros mennyiségű vízben egy csipetnyi sóval, időnként megkeverve egészen puhára főzöm, tapadjon csak szépen össze, főjön szét, úgy lesz majd finom a süti. Ha kész, kiteszem az ablakba, hogy hűljön le.
A tojások fehérjéből habot verek, félreteszem. Habosra keverem a sárgájákat az olvasztott, langyos vajjal, a cukorral, vaníliával, joghurttal, liszttel, házi baracklekvárral. A végén belekeverem a hideg vagy langyos főtt kölest, aztán mehet bele óvatosan a tojáshab. Megkóstolom, cukrozom, ha még kell, ne legyen túl édes. Egy kis tepsibe papírt teszek, beleöntöm a masszát, és olyan 170 fokos sütőben sütöm. Tűpróbával ellenőrzöm, nem mértem, de kell neki legalább 40-50 perc. A tetejét megszórom porcukorral, és bőven adok mellé házi baracklekvárt, tényleg isteni.

Napi cukinak meg 2012 leggömbölyűbb hátsói:








2012. december 18., kedd

Fügelekvár almával 2.


Közeledik a karácsony, végre van időm a nagytakarítással foglalkozni, régi saram ez a kis üveg lekvár. Volt ugye a Csilláé, aztán jött az én változatom. Sok írnivaló nincs róla, egy koszorú fügét beáztattam én is somlóiba, ez már önmagában így nagyon finom volt egy nap múlva, ajánlom mindenkinek karira, nem túl időigényes:) Aztán több nap múlva összefőztem kb. ugyanannyi súlyú almával. Kapott még vaníliakivonatot, meg persze belevagdostam azt az öt kis félig érett fügét, de olyan sokat az már nem számított.
Tulajdonképpen nem is a lekvárfőzés volt izgalmas, hanem az, hogy ámbár a nagyon jó, vastagtalpú kislábasomban főztem, odaégettem, pedig abban nem könnyű. Még pedig alaposan. Akkor gyorsan átraktam egy tiszta lábasba, hogy legalább a maradék ne legyen kozmás ízű, és akkor ott álltam egy legalább fél centi vastag odatapadt szénréteggel, ráadásul az egyik kedvenc lábasomról volt szó. És akkor hála istennek eszembe jutott a szódabikarbóna, már nagyon sokszor olvastam róla, utoljára vagy Ökoanyunál vagy AnyaSpórolnál, most épp nem találom, de azért belinkelem mind a két blogot, mert nagyon szeretem őket.  Szóval fogtam a lábaskámat, beleszórtam egy-kát-három evőkanál szódabikarbónát (árulnak félkilós, kilós kiszerelésben az alternatív mosószereket áruló boltokban), feltettem kicsit forrni, aztán hagytam hűlni, a végén pedig szivaccsal kitöröltem belőle, még súrolni sem kellett, szóval melegen ajánlom minden ünnepi kapkodónak.
Miután szénné égettem a lekvár negyedét, lett egy icipici üveggel meg egy kis maradék. Amit rögtön meg is ettem tesztelési célból, és egyszerűen mesés. Karácsonykor csapra verjük a pici üveget is. Szóval még így almával keverve sem hétdecis üvegekről van szó, de annyira finom, hogy szerintem érdemes egy-két üveggel csinálni belőle (a friss fügét nyugodtan ki lehet hagyni belőle). És azért jóval kevésbé macerás, mint például a narancslekvár.

Akkor jöhetnek a napi cukik házba szorult macskákról. Próbálják túlélni szegénykéim a telet. Az ÉÉKC kisajátította magának a cserépkályha tetejét. Itt régebben cserepeket tartottunk, azokat egyesével lelökdöste. Remélem, még sosem égett meg a pici talpa.
Az én édes kicsi cicám egyébként már négy éves és öt hónapos, lassan pocakos nagy kandúr, de még mindig ordítva dorombol, ha belépek egy szobába, ahol éppen szundikál. Általában a levetett fekete ruháimon szeret sziesztázni (főleg ha hideg a cserépkályha), totál beleolvad, csak a nagy zúgásból veszem, hogy ott biztos lapul még egy cica is. Annyira tünci. De olyan fényképet nem tudok adni, mert az én gépemmel tényleg fényképezhetetlen a fekete ruhakupacba beleolvadó fekete cicus.





A másik kedvenc hely, a konyhai cicaasztal. Jó langyos az alatta lévő radiátortól, imádják.