Megvan az én édes kicsi cicám - túrós meggyes pitével ünneplünk

Tegnap reggel már nem találtam sehol. Az én édes kicsi cicámat, akinek egy-két napos kora óta én vagyok az anyja az anyja helyett. (Lásd itt meg itt.) Az éjszakát sem töltötte otthon. Megnéztem minden olyan helyet, ahová el szoktuk rejteni: pince, szekrény, fenti szobák, sehol nem volt. Még a fagyasztóládában is megnéztem (mindig rettegek, hogy esetleg beleugrik, amíg én derékig behajolva turkálok benne). Herélt kandúr, szóval nem szokott elkóborolni. Egyébként is egy bélgép, minden étkezésre hajszálpontosan jelentkezik. Már attól pánikba estem, hogy nem jött reggelizni, aztán az uzsonnánál már kétségbeestem. Annyira rossz természete van, és annyit mászkál peckesen az utcán. És túl hideg volt ahhoz, hogy egy sarokban alukáljon. Éhesen. És nem az a típus, aki behízelgi magát valahová. Amikorra besötétedett, végigjártam a környéket. Tudom, hogy ha hallja a hangomat, elindul a dorombolás, még ha nem is jön elő. De sehol nem volt cica. Szokásos pozitív hozzáállásommal azt gondoltam, hogy biztos elcsapta egy kocsi/elkapta egy kutya/bezárták valahová, ahonnan soha többé nem tud kijönni. Utálom az eltűnő macskákat. Andival közös cicánk, Norcika, aki a világ legédesebb cicája volt, az is karácsonytájt tűnt el. Kiment az ablakon, és soha többé nem láttuk. Szóval pánik és rosszkedv. Próbáltam arra gondolni, hogy micsoda rémes természete van. Hogy minden vackot lever (épp most zuhant le a vasalóm is, egyébként). Hogy egy vagyonba kerül, mert mindig van valami aprócska baja, ami miatt el kell altatni, mert oroszlánként küzd az állatorvosok ellen. Meg egyébként is kieszik minket a vagyonunkból, eleve sokat eszik, és még ráadásul hisztériázik, ha nem kap a rohadt drága sonkából/húsból/libamájból/mittudoménmiből. Hogy herélt cica létére mindent összepisil, ha éppen olyanja van, és sokszor van olyanja, kevés kell neki az idegig, már nem is csodálkozunk, ha macskapisit találunk. Hogy nem lehet simogatni, csak ritkán, hogy sosem ül az ölünkbe, és egyáltalán, autisztikus vonásokat mutat. Hogy még mindig vigyázni kell, hogy ne kerüljön a Zsuzsi szájába, mert nem jó páros egy foxi meg egy rossz természetű cica. Egyik sem olyan lazulós, tékitízi. De nem segített semmi, annyira rossz kedvem volt. Hogy nem tudok rajta segíteni. (Egyébként olvasnivalónak meg Bacher Ivántól ez.)
 Ma reggel persze nem volt sehol (4. kihagyott étkezés!!!!). Öt és fél éves, és két étkezésnél többet még nyáron sem hagy ki, és annak is komoly oka van. Aztán amikor hazaértem a kutyasétáltatásból, jelentkezett az ajtónál egy fekete cica. El sem hittem, hogy ÉÉKC az. Kicsit morcos volt, elég éhes, de teljesen egyben. Hol lehetett????? Mindenesetre megvan. Azóta eszik, és alszik a cserépkályha tetején, időnként lever valamit, szóval hétköznapi ügyletmenet. A jó meleg cserépkályha egyébként is vonzó dolog cicaszempontból, most épp háromszintes az elhelyezkedés. Felül az én édes kicsi cicám, középen a cirmos, alul az öreg fekete, mindenki a szokott helyén.

ÉÉKC néha kicsit lefolyik:

 

Szóval helyreállt a világbéke. Már annyira beleéltem magamat a bánatos szerepbe, hogy nehezen találok vissza a karácsonyi készülődéshez.

Napi cukinak meg jöjjön a süti. Annyira szerettem volna valami sütit enni, tele van süteményillattal a ház, mézeskalács, karácsonyi linzer, egyik sem nekem való. Szóval ezt dobtam össze gyorsan, pont olyan, mint általában a kevert sütijeim, de tényleg úgy eteti magát. Nekem bejön.

Hozzávalók:
- 4 tojás
- zabliszt, rizsdara, GM liszt
- 25 dkg túró
- 2 dl tejszín
- 1 csipet só
- vanília, kókusz
- édesítőszer
- tej
- némi fagyasztott meggy

Habosra kevertem az egész tojásokat a nyírfacukorral és a sóval. Mehetett hozzá a túró, a vanília és a egy marék kókuszreszelék. Kb. 3-4 evőkanálnyi mindegyik lisztből/darából. Aztán a tejszín és annyi tej, hogy kb. piskótatészta állaga legyen (inkább hígabb, mint sűrűbb). Sütőpapíros nagy gáztepsibe öntöttem (jó vékony lesz, de én így szeretem). Megszórtam egy maréknyi fagyott meggyel, és irány a 200 fokos sütő, gyorsan megsül.