Sharlotka - orosz almatorta

A fészbuk észrevette, hogy legszívesebben recepteket nézegetek, ezért felkínálta nekem a Szeretem az orosz konyhát nevű oldalt. Ez maradhatott is, a többi százvalahányat, amit kínálgatott, tiltottam. Itt nemcsak receptek vannak, hanem nagyon érdekes vagy vicces novellafordítások és regényrészletek, szép fotók vagy festmények tipikus orosz élethelyzetekről, terített asztalokról, ételekről, városokról, tárgyakról. Annyira érdekelt, hogy éjszakánként megpróbáltam visszamenni az időben a kezdetekig, hogy mindent lássak és olvashassak. Ez elég nehéz egy ilyen oldalon, de azt hiszem, napokig tartó egész esti és éjszakai olvasással már a végére értem, bár kicsit bizonytalan vagyok, mert egyik éjjel (hajnalban) 2019-es posztnál hagytam abba, de másnap már nem lehetett ilyen messzire visszamenni az időben, szóval nem tudom, hogy láttam-e mindent. Lényeg a lényeg, hogy rengeteg receptet mentettem el magamnak, közülük az egyik ez a Sarlottka.

A neve miatt szerettem bele, annyira cuki, na meg amiatt, hogy elolvasva nagyon egyszerű, viszont nekem ezek a gyümölcsös piskóták soha de soha nem szoktak sikerülni, mint tudjuk. Most is úgy jártam, hogy a megadott sütési idő után a közepe még folyékony maradt. Persze ha valakit hibáztatni szeretnék, akkor az a futár lesz, mert pont akkor hívott, amikor a vége felé járt már a sütési idő, csak 13 perc volt hátra, ezért lekapcsoltam a légkeverést, simán sütöttem tovább, hogy amikor lemegyek - mert azért hívott, hogy menjek le a cuccomért, pár perc múlva itt lesz, de nem tud majd leparkolni az óriási teherautóval -, ne égjen meg a torta. Nem tudtam, mennyi lesz az a pár perc, amit lent leszek.

Amikor kóstolási és fotózási szándékkal felvágtam, és kiderült, hogy folyik a közepe, visszatettem újabb 15 percre, de ekkor meg jól kiszáradt. A tűpróba az nem az én műfajom, ezt is tudjuk, de most beleszúrtam a tűt, természetesen abba a részébe, ami jól meg volt már sülve, és nem a közepébe. Így jártam. 

Leírom a receptet, hátha megpróbálkozom még vele. Savanyúbb alma lenne jó hozzá, mert a süti nagyon édes. (Igen, nekem mindig minden nagyon édes.)

Hozzávalók:

• 1 bögre (2,5 dl) liszt
• 1 bögre (2,5 dl) cukor
• 3 tojás
• 1 csomag vaníliás cukor (nálam fél csomag)
• 2 evőkanál zsemlemorzsa
• 3-5 alma (nálam 4 különböző méretű és fajtájú volt)

Egy 24 cm-es tortaforma aljába vágtam sütőpapírt, az oldalát kivajaztam. Az eredeti receptben 23 cm-es a tortaforma, de nekem nincs olyanom. A sütőpapíron viszonylag egyenletesen elterítettem a zsemlemorzsát, és erre rétegeztem a megpucolt almaszeleteket. 

A tésztához a tojásokat felhabosítottam a kétféle cukorral, hozzákevertem a lisztet, majd az almára öntöttem a teljesen piskótatészta állagú tésztát. 180 fokon 25-30 percig kell sütni, én légkeveréssel sütöttem 15 percig, és anélkül 13 percig kábé. Az én tűpróbám szerint jó volt a süti, de amikor felvágtam, akkor folyt a közepe, ahogy már írtam. Amikor (azt hittem hogy) elkészült, rácsra tettem tortaformástól, és hagytam kihűlni. Ezután lekapcsoltam a tortaforma oldalát, és egy szép tálra borítottam a sütit fejjel lefelé, így az almák kerültek a tetejére. Nagyon megszórtam fahéjas porcukorral és még egy kis kekszmorzsával is, hogy jobban mutasson a fotón. Most azt is megtanultam, hogy a langyos tortát tök fölösleges porcukorral megszórni, mert azonnal ráolvad és nem látszik a képen.

Viki kapott belőle kóstolót, és azt mondta, hogy finom. Tomi még nem nyilatkozott. Nekem túl édes, de szeretném még egyszer megpróbálni, talán akkor majd kevesebb cukorral és savanyúbb almákkal csinálom. Jó 15 éve volt a blogon egy Nagy Őszi Almatortaverseny, amire ezzel a tortával (és majd a következővel is) szeretnék nevezni. Remélem, nem késtem el!

Frissítés! Tomi is nyilatkozott, azt írta: Nekem meg pont az ízlett nagyon, hogy az alja száraz, kicsit ropogós volt, az íze meg nagyon finom! 

Újabb frissítés! Olgi pedig egy ültő helyében megevett két szeletet tegnap este (vasárnap), mert annyira ízlett neki, a harmadik szeletet meg elvitte becsomagolva. Azt mondta, hogy nagyon finom, és hogy nem túl édes. Hát jó.

Tegnap nagyon izgalmas dolog történt velem, amikor délelőtt elugrottam bringával az Aldiba vásárolni. Szokás szerint nehezen szántam rá magam az indulásra, de amikor végre sikerült magamat összeszedni, és elindultam, a sarokra érve elkezdett esni az eső. Fú, eléggé dühös lettem, mert azon kívül, hogy nagyon besötétedett, semmi nem jelezte előre az esőt, se a radar, se a másik előrejelző, amit nézni szoktam. Direkt kifigyelték, hogy mikor indulok! De csak azért se fordultam vissza, és csak azért se választottam a közelebbi Aldit, hanem mentem terv szerint a távoliba, mert ott sosincs tömeg. Így dühöngve tekertem az úton, amikor valaki rám kiáltott, hogy Hééé! vagyis: HÉÉÉ! Első gondolatom az volt, hogy nem nekem szóltak, már régóta nem szoktak az utcán utánam szólni, de aztán láttam, hogy rajtam kívül nincs senki, ezért odafordultam, és Amy meg Viki integetett nekem a járdáról. Azonnal megálltam, és odamentem, de Amy folyamatosan ugatott, mondanám, hogy majdnem széttépett, de ez nem igaz, csóválta a farkát és kereste az ellenséget, akitől majd megvéd. Egyeztettük, hogy Vikinek is kell vásárolni, és felajánlottam, hogy megveszem neki a dolgokat. De amikor a lista (krumpli, tojás, tejföl) odaért, hogy sonka, szalonna, kolbász, ezeket már nem mertem bevállalni, inkább felajánlottam, hogy vigyázok Amyre, amíg Viki vásárol. 

A pólóm meg pont illik az orosz vonalhoz...

Abban maradtunk, hogy én bringával hamarabb odaérek a bolthoz, bevásárolok, és addigra ők is odaérnek, és átveszem Amyt, amíg Viki is bevásárol. Kerestem jutifalatokat, hogy le tudjam majd kenyerezni Amyt, amíg el akar tőlem szabadulni, vagy széttépi a pórázt, vagy a többi embert meg kutyát.

Nagyon örült neki!

De pont, hogy nem kellett lekenyerezni, mert az egész idő alatt akkor volt a legizgatottabb, amikor elővettem ezt az izét, ami nagyon ízlett neki. A többi időben így viselkedett:

Annyi tanácsot kaptam, hogy a többi kutyát kerüljem el, tehát ha jönne valaki, akkor én távolodjak el innen. Jött is egy lány két kutyával, egy pici feketével és egy pici fehérrel, de szerintem ismerték Amyt, mert megálltak a bolt legtávolabbi sarkánál, a kosarak mögött, és ott várakoztak, amíg mi itt, a bejáratnál.

Megjött a gazdi!

Rengetegen mosolyogtak Amyre, majdnem mindenki. Én mindig nagyon morcos vagyok, ha túl közel jönnek kutyával, vagy ha a bringámhoz túl közel "parkolnak" kutyával, mert félek tőlük. De itt most azt tapasztaltam, hogy lehet mosolyogni is! Érdekes érzés volt kutyásnak lenni abban a pár percben. Főleg egy ilyen okos és jól nevelt kutyával, mint ő. Egyébként végig le nem vette a szemét a bejáratról, csak néha, ha szóltak hozzá mosolygós idegenek, akkor fordult arra, és szimatolt megállás nélkül a levegőbe, mint egy nyuszi. Hát tényleg nem ilyennek képzeltem ezt a helyzetet! Hanem olyannak, hogy két kézzel fogom a pórázt, és igyekszem visszatartani Amyt, hogy ne szökjön el, ne egyen meg kicsi fehér kutyákat (Viki szerint mér? hát lett volna belőle kicsi piros kutya! De összevarrom!), és ne marcangoljon szét mosolygós idegen embereket.