Mákos-fahéjas csiga

Azért az lett, mert nem volt otthon kakaó:( A múltkor nekem is sikerült hamis holland kakaót vennem, szóval most halogatom a vásárlást, nem azért, mintha segítene bármin is. Nem is tudom, hol vegyek. Nincs kedvem hatezer forintért valami vackot venni. De ez is nagyon jó volt, ez a fahéjas-mákos. Állítólag.
Pontos recept meg persze nincs, de elmondom róla a gondolataimat:) Szóval ha kelt tésztát csinálok, akkor általában úgy kezdem, hogy csinálok egy gyorskovászt vagy előtésztát vagy öregtésztát, nem is tudom, minek nevezzem. Szóval adok egy esélyt az élesztőnek, hogy legyen ideje dolgozni. Tehát reggel vagy előző nap este összekeverem ezt az előanyagot. Egy viszonylag nagy porcelán tálban, hogy legyen helye nőni, összekeverek kb. 1 dkg friss élesztőt 15-20 dkg liszttel és egy teáskanálnyi cukorral vagy mézzel. Adok hozzá annyi langyos vizet, hogy olyan jó sűrű nokedlitészta-állagú legyen. Letakarom, és a konyha egyik békés sarkában hagyom ácsorogni, max. 24 óráig. Utána beleborítom a dagasztógép táljába. Adok még hozzá 30-40 dkg lisztet, még kb. fél dkg friss élesztőt, egy teáskanál sót és annyi langyos tejet, hogy kellemes legyen az állaga. Az sem jó, ha túl lágy, az sem, ha túl szoros. Amikor elkezdi a gép dagasztani, akkor persze egy ragacsos massza, de ha jók az arányok, akkor a végén egy szép, fényes gombóc lesz, ami szépen elválik az edény falától. Közben figyelem, és adok hozzá folyadékot vagy lisztet, amit kíván. Ha kérdéses, akkor inkább lágyabbra csinálom, mert úgy sokkal puhább lesz majd a kész kalács is. Ha édeset csinálok, akkor teszek még hozzá két evőkanálnyi mézet vagy cukrot és némi vaníliakivonatot is. Ha már szép fényes a gombóc, akkor hozzáöntök kb. 5 dkg olvasztott vajat, és azzal is kidagasztom. Letakarva hagyom megkelni. Mostanában ugye nagyon hideg van a kelt tésztáknak kint is, bent is, szóval sok idő kell, hogy úgy a duplájára keljen, 2-3 óra is volt. Figyelni kell közben.
Utána már csak a formázás marad hátra, most kinyújtottam nagyon nagyra, reszeltem rá 10 dkg vajat, mert lusta voltam olvasztani. Megszórtam bőven fahéjjal, porcukorral meg darált mákkal. Feltekertem, és nyolc kb. egyforma csigára vágtam. Kivajaztam egy tortaformát, beleállítottam.

Megint hagytam kelni vagy másfél órát. Aztán még mindig nem voltam vele megelégedve, szóval jött a falusi módszer, hideg sütőbe raktam, együtt melegítettem olyan 180-190 fokig, és megsütöttem. Elég gyorsan fogyott, szóval mire észbe kaptam, és volt időm fényképezni, már így nézett ki:

Erdei gombás rizs, sült paprikával, kaporral, incur-pincur kiscicával

Ez is a tízperces munkahelyi ebédek közé tartozik.Márhogyha van ugye előkészített mindenféle a hűtőben meg a fagyasztóban. Erdeigomba-ragu meg sült paprika. És akkor tényleg csak össze kell keverni reggel. Erdei gombával meglehetősen jól állunk az idén, jó sok gombát találtunk, és a nyári monszun nem igazán kedvezett az aszalásnak, szóval a zömét jó alapos mosás után (sajnos a sok sár miatt még így is maradt rajta egy kis erdő) vajon megpirítottam, utána lefagyasztottam kis dobozokban. Szóval csak át kell rakni a fagyasztóból a hűtőbe, felenged, és már lehet is használni. A másik új mánia a sült paprika. Tulajdonképpen paprikalekvárt akartam csinálni, annyira ízlett a szigetmonostori. És még a múlt hétvégén betoltam vagy három kiló pritaminpaprikát a sütőbe, és minden ízesítés nélkül megsütöttem. Aztán egyszerűen felfaltuk majdnem az egészet az ebédhez, annyira finom volt. Csak úgy, tepsistől kiraktam az asztalra, mindenki lepucolta a tányérján, és minden ízesítés, só, olaj nélkül olyan agyament finom volt, hogy nem lehetett abbahagyni. Szóval nem lett belőle lekvár. Most direkt vettem kápiát is, meg pritamint is, hogy versenyeztessem, melyik a jobb. Megmosom, berakom egy tepsibe, és 200 fokon ilyen szép feketésére sütöm (20-30 perc).

Utána átrakom egy tálba, és lefedem fóliával, de egy fedeles üvegtál is tuti lehet, nekem most ez akadt a kezembe.

Aztán egy idő után, ha már nem égeti szét a kezemet, lehúzom a héját, és kiszedem a csutkát, meg a magokat is igyekszem, de azokból mindig marad valamicske. Nagyon gyorsan megy, tényleg pár perc, ha jól megsült a paprika.

Nem szívesen mondom, mert a kápiának szurkoltam, de egyértelműen sokkal, de sokkal jobban ízlett a pritamin, jóval édesebb, jóval ízesebb.
Itt abba is lehet mindent hagyni, mert majd akkor rakja össze az ember, amikor kedve van hozzá. Szóval az adott pillanatban két nagy csokor összevágott kaprot egy icipici vajon megfuttattam, rádobtam két doboz gombát, az összevágott kápia paprikát, és kapott még egy kis sót meg borsot. Így nézett ki az alap:

Aztán már csak hozzá kellett forgatni a rizst. Ehhez a nagy (32 cm) serpenyőhöz 25 dkg főtt barna rizst raktam. (Van az Aldinak egy papírdobozos, előfőzött, zacsis barna rizse, arra vágyok rákattanva. Szerintem teljesen ehető, sőt, finom. A csomagolásra ugyan az vagyon írva, hogy tíz perc alatt megfő, szerintem kell negyedóra. De akkor sem félóra vagy még annál is több idő, mint a többi barna rizsnél. És amíg reggel szaladgálok a lakásban, bőven megfő, nem kell rá odafigyelni, kavargatni, szóval egyszerűen tökéletes. Sajnos nem kapok érte rizst az Alditól, ingyen csinálom.) Egy kis érlelt kecskesajt nem ront rajta, de anélkül is isteni.

Napi cukinak meg egy gyönyörűség. Reggeli sétapartnereim találták az utca közepén. Pomáz ilyen jó hely, ahol össze lehet szedni a világ legédesebb német juhászát, meg a legtutibb kiscicáját. Gyönyörű, formás, ölben (nyakban) szeret lenni, és ráadásul folyamatosan dorombol. Annyira kis cukorfalat! Azért annyira csatakos, mert Nyika állandóan nyalogatja az óriási nyelvével.

Csokis gesztenyetorta (glutén- és laktózmentes)

A gluténmentességet már megszoktam, a laktózmentes torta már nehezebb falat, mert mi a szöszből készíti az ember a krémet? Igazából jobban szerettem volna valami teljesen tej- és tejszínmentes tortakrémet kitalálni, de erre volt időm és energiám. Fogalmam sincs, hogy milyen lett, mármint ízre, mert nem kóstoltam, ugyanis a szokásos kavarásaim közepette végül is mind a ketten másutt mulattunk péntek este. Majd egyszer kipróbálom otthonra is. A fényképek pedig azért pocsékabbak a megszokottnál is, mert nem találtam a fényképezőgépet, és telefonnal kellett fotózzak. Mindenkit megnyugtatok, azóta meglett.

Hozzávalók az alaphoz:
3 tojás
2 evőkanál darált mandula
1 evőkanál gluténmentes lisztkeverék vagy (barna) rizsliszt
1 evőkanál kakaó
3 evőkanál cukor
1 csipet sütőpor
3 dkg olvasztott vaj

Robotgéppel több percig maximumon vertem az egész tojásokat a cukorral. Amikor már szépen kifehéredett és jól megnőtt a tömege, fakanállal belekevertem a többit hozzávalót. A 24 cm átmérőjű tortaformám aljába papírt szabtam, beleöntöttem a masszát, és 180 fokos sütőben megsütöttem, kb. 15 perc volt.

Jöhetett a gesztenyekrém. Fagyasztott gesztenyepürét akartam hozzá venni (vettem is), és mivel több boltban többfélét is láttam, nekiálltam végigolvasni a hozzávalókat. Nektek is ajánlom, elárulom, hogy nagy meglepetések fognak érni! Hála istennek kaptam ehetőt.

Hozzávalók a gesztenyekrémhez:
25 dkg fagyasztott gesztenyepüré
cukor, ha nem édesítettet vettünk
3 tojássárgája
1 dl laktózmentes tejszín
2 kocka étcsoki (kb. 2 dkg)
vaníliakivonat
1 evőkanál gluténmentes liszt vagy keményítő
5 dkg puha laktózmentes vaj

Lereszeltem a gesztenyét, mert nem volt arra időm, hogy magától szépen felengedjen. Utána a tojások sárgáját csomómentesre kevertem a liszttel és a tejszínnel. Vastagtalpú edényben sűrűre főztem, közben persze vadul kavargattam. Belereszeltem a csokit. Végül mindent összekevertem (eddigre pont felengedett a gesztenye is).
A tésztalapot megkentem egy kis üveg savanykás málnalekvárral.

Rákanalaztam a gesztenyekrémet. Látszik a képen, hogy milyen jó az állaga, nem kell hozzá semmi zselésítő cucc, szépen megáll magától.

Hozzávalók a tetejéhez:
4 dl laktózmentes tejszín
2 csomag habfixáló (mert utazott a szentem)
1 teáskanál vaníliás porcukor
2 sportcsoki

Habot vertem a tejszínből a habfixálókkal és a cukorral. Rákentem a süti tetejére, utána pedig megszórtam felkockázott sportcsokival.

Csilis sütőtök rozmaringos krumplival - avagy miért írok olyan keveset

Szóval azért írok ilyen keveset a blogba, mert egész évben ilyen rém egyszerű dolgokat eszünk. Nyáron-ősszel cukkini- és rókagombahegyeket faltunk fel, jó volt, finom volt, elég volt, és most nagyon boldog vagyok, hogy végre itt a tökszezon, ezentúl tököt eszünk krumplival. És tavaszig ezzel el is leszünk. Nem volt mindig ilyen felhőtlen a viszonyom a sütőtökkel, pedig mindig annyira vágyakoztam utána. A Gőgös Gúnár Gedeon elején az egyik mesében a sün valamelyik haverjával valami jó kis téli buli után (séta? hógolyózás? nem emlékszem) hazabattyognak valamelyik otthonába, dominóznak, és hozzá sült tököt eszegetnek. Na, én is mindig erre vágytam. Isteni a színe, az illata, totál egészséges, és erre nem bírom megenni. Pedig próbálkoztam rendesen. A megfejtés pedig só és fűszerek. Amint köretként-főételként kezdtem enni, megsózva, borsozva, meg egyáltalán mindennel megszórva, amit találok otthon (római kömény, csili, kakukkfű, zsálya, hát ami épp kéznél van), kis vajjal, olívával locsolgatva, azóta totálisan rákattantam. Eléggé hátrányos helyzetből indultam, meglehetősen hosszú volt az a lista, amelyen azok az élelmiszerek szerepeltek, amelyeket nem voltam hajlandó megenni. Méz, tej, máj, tojássárgája, dió, mák, birsalma, sütőtök, pótkávé, fokhagymás pirítós, most hirtelen ennyi jut eszembe, biztos volt még bőven. Volt, amit lazábban kezeltem, például kakaó jöhetett, de méz, mák, dió, birs, sütőtök semmilyen formában. Egy negyedmarék odavetett dió ehetetlenné tett mindenféle, egyébként isteni süteményt. Az öregedés haszonnal is jár, ezeknek a fóbiáknak a nagy részét sikerült kinőjem, sőt, a birset és a sütőtököt most már nagyon-nagyon szeretem. (Változatlanul rossz a kapcsolatom a mézzel, ámbár édességfüggő vagyok, de simán éhen vesznék egy üveg méz és egy doboz mézeskalács mellett, egyiket sem bírom megenni.) A tököt viszont így ötven felett végre sikerült bevezetni az étrendembe:) Azt szoktam csinálni, hogy ne üresen menjen már a sütő, hogy három nagy tepsit kibélelek sütőpapírral, alaposan megpakolom zöldségekkel, és légkeveréssel, magas hőfokon megsütöm. Frissen a legjobb, persze, de aztán két-három-négy napig nem kell főzni, csak melegíteni, és mindig más étel lesz belőle, attól függően, hogy mit eszünk mellé.

Csilis tök: két nagyobbfajta kanadai tököt megmosok, aztán héjastul feldarabolom, ez pont két tepsibe fér el. Telerakom a tepsit, aztán megsózom, borsozom, szórok rá őrölt csilit, és végül a Tamás féltett olívaolajával (annyira szerencsénk van, hogy Pomázon van ez a bolt) meglocsolom.

Krumpli: kb. 2 kiló krumplit alaposan megmosok, lesúrolom dörzsi szivaccsal (mert majd a héját is megesszük). Héjastul félig megfőzöm. Utána húsklopfolóval mindegyik szemet kicsit szétverem, és átpakolom az előkészített tepsire. Megsózom, meglocsolom a Tamás féltett olívaolajának a maradékával. Ráfektetek pár szál rozmaringot, úgyis nagyon elburjánzott a kertben.

Aztán 200-220 fok, légkeverés, és nagyon sok idő, legalábbis az én nem tuti sütőmben legalább másfél óra, de még az is lehet, hogy több. Addig sütöm, míg szép ropogós barnára nem sül a krumpli, és időnként cserélgetem a tepsiket, hogy viszonylag egyenletes legyen a végeredmény.

 A Tamás köményes sajtjával (egyszer majd azt is jól kiposztolom) és a szigetmonostori Piros lábos fesztiválon beszerzett csilis paprikalekvárral ettük, meg persze jó kis balatoni bor is járt mellé, hát egészen frenetikus volt. Bármikor és bármennyit meg tudnék enni belőle.

Napi cukinak meg a pici Pimasz a mieinkkel. Már ilyen nagy lett, pedig még csak négy hónapos volt a fotózáson. Annyira édes és formás!!! A cuki képeket a gazdi lőtte.

Egyszerű töpörtyűs pogácsa és töpis-szilvalekváros kifli

(A kép baloldalán állandó fotóssegédem, az örökké érdeklődő ÉÉKC egy kisebb darabja látható.)
Mindig is imádtam ezt az összeállítást, mármint a szilvalekvárt töpörtyűvel, de mostanában nagyon ritkán sütök, gluténest még ritkábban, és ilyen durván zsírosat meg szinte soha. De most nagyon kellett valami a gulyásleves után, vendégeknek, ami nem csak frissen ehető. Meg szállítható. És ráadásul Limara gyönyörű szép könyvében is szerepel egy szilvalekváros-töpörtyűs csiga, szóval valahogy rá lettem állítva erre a vonalra. A töpibeszerzéssel (bocs, Demény, de elloptam:)) volt egy kis gondom: nemigen szoktam venni, szóval fogalmam sem volt, hol kapok normálisat. Aztán a helyi tejboltban belefutottam. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy olcsó dolog. Hát nem. Ez a tejboltos, egyébként fantasztikusan finom töpi valami 3200 ft/kg körüli áron futott, szóval nagyonjóminőségűsonka-árban van. Ha még egy kicsit hozzáraknánk, vehetnénk irtó finom érlelt kecskesajtot (amit kifejezetten luxusnak tartok).

Akkor a körülbelüli recept, mert nem mértem semmit. Csináltam egy előtésztát, azt hagytam a konyhapulton egy éjszakát állni. Másnap délelőtt viszonylag szoros kelt tésztát dagasztottam vele. Megkentem a töpikrémmel, többször hajtogattam. Az egyik feléből pogácsa lett, a másik feléből pedig kis lekváros kiflicskék. Én nem kóstoltam, de állítólag nagyon finom volt. Nagyon könnyű volt a tésztája,  kívül ropogós, belül puha, ahogy kell. A szilvalekváros kiflik pedig sokáig nagyon finomak maradtak. Viszonylag pepecs az előállítása, mert sokszor kell hozzányúlni, de a tényleges munkaidő nem sok, csak ott kell lenni körülötte.

Tehát jöjjön valami receptféle:
Az előtészta: összekevertem kb. 20 kg finomlisztet kb. 10 g friss élesztővel és annyi langyos vízzel, hogy nagyon szoros nokedlitészta-állaga legyen. Letakartam átlátszó fóliával, és hagytam egy hosszú éjszakán át állni szobahőmérsékleten.
Kelt tészta: másnap az előtésztát beleöntöttem a dagasztótálba, adtam még hozzá kb. 40 dkg lisztet, 5-6 g friss élesztőt, 1 evőkanál sót, 1 evőkanál mézet, és kb. 2 dl langyos vizet, és a dagasztóspirállal szépen kidagasztottam. Inkább szorosra, mint nagyon lágyra. Aztán letakartam, és hagytam megkelni. Nagyon gyorsan megkelt, nem kellett neki sok idő, pedig nem volt valami meleg nap. Közben a töpi nagy részét aprítógépben pépesítettem, mindenféle fűszer nélkül, csak úgy magában (a kisebbik rész négylábú lakótársaink között lett kiosztva). A tésztát nagyon vékonyra kinyújtottam, megkentem a krémmel, pont elég volt hozzá ez a mennyiség. Utána összehajtottam, letakarva pihentettem, és még kétszer vagy háromszor hajtogattam, közte mindig hagytam 20-30 percet pihenni.
Pogácsa: ujjnyi vastagra kinyújtottam a tésztát. Késsel berácsoztam, kiszaggattam közepes szaggatóval. Letakarva megint hagytam kelni. Végül lekentem egy szobahőmérsékletű felvert tojással.  Forró sütőben megsütöttem, az időt sem mértem, olyan bő negyedóra kellhetett.
Kifli: nagytányérnyi, vékony köröket nyújtottam a tésztából, megkentem cukormentes, sűrű, házi szilvalekvárral, pizzavágóval cikkekre vágtam, végül mindegyiket felcsavartam. Aztán mint a pogácsáknál: letakarva kelesztés, lekenés, sütés.

Napi cukinak pedig kutya jin jang:

Szedres korongocskák citrommázzal

Szóval az úgy volt, hogy ezelőtt kb. ezer éve voltunk a DT unokatesójáéknál, még nagyon picik voltak a gyerekek. Valahol az Ipoly mentén, ahol általában mindenki málnázik, ott is szép málnás volt az udvarban. Nagyon finom ebédet kaptunk, és a végén egy sütit. Valamilyen kevert tészta volt, még az is lehet, hogy sima piskóta, pici korongok, és mindegyik közepén egy-egy málnaszem. Rebekának nagyon ízlett. Sajnos a receptjét nem kértem el. Akkor már volt nekem is muffinsütőm (ez annyira régi történet, hogy akkoriban még nem volt minden háztartásban kettő belőle), és málnánk ugyan nem volt, de szeder igen (azóta DT sajnos kiirtotta). F. Nagy Angéla egyik könyvében szerepel egy nagyon jó recept, talán mazsolás angol teasütemény néven, erre már tényleg nem emlékszem, biztosan mindenki ismeri a receptjét valahonnan: 25 dkg liszt, ugyanennyi cukor, vaj, csipet só és 4 tojás. (Meg persze eredetileg mazsola is, de az a mi családunkban sosem játszott.) Hát nem fogyókúrás, az biztos, egy meglehetősen nehéz kevert tészta, de nagyon-nagyon finom. Még magában is. Na, ebből a tésztából sütöttem akkoriban muffinokat, egy-egy szem óriási szederrel. Tényleg nagyon finom volt, pont annyira gyümölcsös csak, hogy az is szerette, aki nem volt oda a gyümölcsös sütikért. Alsóban majdnem mindig ilyet vitt Rebeka az iskolába, ha valamiért süti kellett. Aztán már ritkábban sütöttem muffint, de ha igen, akkor inkább egy joghurtos kevert tésztából, ugyanilyen finom szaftos, de jóval könnyebb, érzésben is, és kalóriában is (ezt is ismeri szerintem mindenki, az a két bögre liszt, egy bögre cukor, egy bögre joghurt, fél bögre olaj az eredeti recept, persze én jóval kevesebb cukorral és olaj helyett vajjal vagy tejszínnel csinálom). Most vasárnap valamiért eszembe jutott ez a régi süti, valami nagyon kényeztető, de egyszerű dologra vágytam. A minimuffinsütőmben csináltam, szerintem így még jobb lett. Jobb a gyümölcsarány (mert mi szeretjük a gyümölcsös sütiket), és jó ropogósra sültek körben a pici korongok. A tetejére azért jött egy kis citrommáz, mert annyira kispóroltam a cukrot a tésztájából, hogy valami édes még kellett rá (és ez izgalmasabb, mint a porcukor). Direkt nem tettem papírba, hogy jó ropogósra süljenek.

Hozzávalók:
- 25 dkg liszt
- 25 dkg puha vaj
- 4 tojás
- 10 dkg porcukor
- 1 csipet só
- harmad csomag sütőpor
- 45 szem fagyasztott szeder (fagyosan)
- fél citrom leve és porcukor a tetejére

Először a puha vajat keverem habosra elektromos habverővel a cukorral, sóval, utána egyesével beledolgozom az egész tojásokat. Utána fakanálra váltok, és hozzákeverem a liszttel elkevert sütőport. Kivajaztam a muffinsütőt. Mindegyik mélyedésbe tettem egy-egy kanálka tésztát (nem sokat, mert nem akartam, hogy túl magasak legyenek). Belenyomtam egy-egy fagyott szedret, és mehetett a 180 fokos sütőbe. Amikor megsült, kiszedtem, és mehetett a helyére az új adag. Nekem összesen 45 darab lett. (Ugye ismeritek azt a trükköt, hogy az üres mélyedésekbe egy kis vizet kell rakni, így nem füstölög magában.) Amikor teljesen kihűlt, megcsurgattam egy kis citrommázzal (cukor és citromlé összekeverve).

Napi cukinak meg napozóállat-só:)) Most, hogy volt pár hidegebb nap, a szobában megint nagyon értékessé váltak a napos helyek. Erősorrendben foglaltatnak el. Első helyen van napszaktól függően a nagy keleti vagy déli ablak, ezen általában ÉÉKC és Zsuzsika osztoznak (Kóficka rendes kutya, sosem megy fel az ablakpárkányra). A többieknek jut a maradék.

Mandulás almatorta némi körtével

Ősszel almatortát kell süni, és kész. Ezen a téren semmi változás. Most is ezt sütöttem (többek közt) vasárnap, és most is isteni lett. Persze mindent jól megkevertem, abból csináltam, amit épp találtam itthon. Szerintem nagyon jó lett, persze nem kóstoltam.

Hozzávalók (egy nagy Ikeás formához - még egyszer köszi, Kisvax!):
- 25 dkg liszt (kétharmad rész teljes kiőrlésű tönköly és egyharmad finomliszt)
- 12,5 dkg vaj
- 1 tojássárgája
- 1 evőkanál porcukor
- 1 nagy csipet só
- 1-2 evőkanál  hideg tejszín (víz is jó)
- kb. 2 kg alma
- kb. 50 dkg körte
- fahéj, vanília, mandulalikőr
- cukor vagy ilyesmi
- 2 evőkanál barna cukor
- 1 nagy marék mandulalapka
- 1-2 evőkanál házi zsemlemorzsa

A szokásos módszerrel összegyúrtam a tésztát: aprítógépbe dobtam a fagyos, felkockázott vajat a lisztekkel, porcukorral, sóval, összemorzsásítottam, utána egy deszkán összegyúrtam a tejszínnel. Lisztezett deszkán vékonyra kinyújtottam (elég szakadós, nem könnyű bánni vele), és kibéleltem vele a kivehető aljú turmixgép akarom mondani piteformát, úgy, hogy legyen oldala is. Beraktam a hűtőbe, amíg elkészült a töltelék. Nekem volt még tavalyi cukormentes körtelekvárom, azt használtam. A friss körtét meg kell hámozni, feldarabolni, és megfőzni, utána összeturmixolni, hogy sima pép legyen. Az almát meghámoztam. Két szép darabot félreraktam a tetejére, a többit kicsumáztam, felkockáztam, és víz nélkül roppanósra pároltam. A körteszószból félretettem egy szűk decit a tetejére. A többit összekevertem a párolt almával, raktam hozzá cukrot, fahéjat, vaníliát, mandulalikőrt. Teljesen kihűtöttem. A hideg, nyers tésztát megszórtam a zsemlemorzsával, rákanalaztam az almás-körtés cuccot. A tetejét kiraktam vékonyan felszeletelt nyers almával. Megszórtam fahéjjal és barna cukorral, mehetett a 200 fokos sütőbe. Amikor már majdnem kész volt (onnan látszik, hogy jól megpirul a széle), lekentem a félretett körteszósszal, és megszórtam a mandulával. Már csak addig sütöttem, míg éppen csak megpirultak rajta.

Napi cukinak meg egy pont megfelelő forma. A dagi cicánk annyira gusztusosan el tudja rendezni magát, hogy az valami csuda.

Mángoldszár sajttal, krumplival és kaporral

Szóval ott hagytam abba, hogy volt egy szép nagy doboz mángoldszáram, amivel csak kellett valamit kezdjek.

Először is feldaraboltam. Aztán sós, cukros vízben megfőztem, mintha spárga lenne. Leszűrtem, és hagytam egy szűrőn lecsöpögni. (Ha mostanában ennénk levest, akkor a levét is hasznosítottam volna, de így egyszerűen kiöntöttem, sajnos.) Utána két nagyobb krumplit meghámoztam, felkockáztam, félig megfőztem sós vízben. Egy nagy serpenyőben nagyon kevés zsíron megpirítottam. Amikor kész lett, megkívántatott, szóval csináltam belőle egy új adaggal. Aztán kiöntöttem egy tányérra. Ugyanabba a serpenyőbe megint tettem egy fél kanálnyi zsírt, és megpirítottam a felkockázott sajtot.

Az eddig is használt serpenyőbe beledobtam a kicsinyített kaprot, és összeforrósítottam a sajt után maradt pici szafttal. Hozzákevertem a krumplit:

Aztán meg a többit. Pici só, bors, és annyi. És isteni.

Hozzávalók utólag:
3 nagy csokor mángold szára
20-25 dkg grillsajt
2 nagyobb krumpli
kicsi zsír
1 nagy csokor kapor
só
bors

Napi cukinak meg egy kis hűsítő havas Kófic. Így beleragad a bundácskájába a hó. Ilyenkor, egy szál ruhában, papucsban, el sem tudom képzelni, hogy egyszer megint tél lesz.

Mángold gombával

Szombaton levágtattunk a helyi piacra, egy-két csokor kerti virág kellett volna, azt meg csak ilyen helyeken lehet kapni. Nagyon kellemes meglepetés volt. Régebben nálunk, a piactéren volt a szombati piac, mindig ugyanaz az egy-két néni volt, meg a helyi zöldségesek kihelyezett tagozatai, szóval semmi érdekes. Aztán áthelyezték a művház elé, nem szoktunk arrafelé járni. De most ugye muszáj volt. Nem volt sok árus, olyan 4-5-6, de egyik jobb volt, mint a másik. Volt persze szép virág is (tényleg szép!), meg egy csomó vonzó cucc: hatalmas fűszercsokrok, helyes, göcsörtös tökök (tuti nem kínai import), tökéletlen őszibarackok, és irgalmatlan méretű mángoldcsokrok. Gyakorlatilag fillérekért, nem is értem, ez hogy érheti meg valakinek. A nagy kupac mángoldok 100-150 forintba kerültek, a tényleg kövér mentacsokrok egy százasba. Nem is akartunk semmi zöldséget venni, de a gyönyörű mángoldot egyszerűen nem lehetett otthagyni. Na, ezért ettünk egész hétvégén mángoldot. Nem sokszor volt még vele dolgom, néha Horvátországban vettünk a helyi piacon, meg egyszer vagy kétszer Tésán is növesztettem. Az eddigi mángoldos receptjeink itt vannak.
Mivel érkezett a házba egy kis kosárnyi erdei gomba is, gombával ettük, nagyon jó volt.

Hozzávalók:
3 nagy csokor mángold
1 kis kosár erdei gomba
1 szeletke füstölt szalonna
1 marék főtt barna rizs
fokhagyma
vaj
bors
só

Kivágtam a mángoldlevelek erét, abból ma főztem egy serpenyőst, jön majd az is. A többit felcsíkoztam, vajon átsütöttem fokhagymával, sóval, borssal. A gombával kb. pont ugyanez történt, csak kis szalonnán indult, nem vajon (itt kicsit részletesebb voltam). Az idén a nagy gombabőségben mindig ezt esszük, mindig van bőven olyan gomba, amit úgysem lehet szárítani, szóval meg kell enni. Mi meg beáldozzuk magunkat.  Nagyon-nagyon jó volt. Folyt. köv.

Ha meg már gomba, meg bőség, akkor jöjjön egy óriás őzláb egy cuki tacsival. Két ilyen hatalmas gombát találtunk. Muszáj volt Kófickát odaállítani, hogy lássuk a pontos méretet (sörösüveg épp nem volt nálunk).

Ilonka zakuszkája

 Apukámék kilencen voltak testvérek. Én már csak hetüket ismertem, a kis Katika még kisbabakorában meghalt, Karcsi pedig 19 évesen, tüdőgyulladásban. Nagy volt a család, voltak, akikkel viszonylag gyakran találkoztam gyerekkoromban, voltak, akikkel ritkábban. A ritka csoportba tartozott Éva néni, apukám gyönyörű húga. Kőgazdagok voltak, gyerek nem volt. Férje, a Feri bácsi már az ötvenes években is maszek könyvelő volt, Éva néninek pici kötödéje volt, szóval élelmesek és ügyesek voltak, na. Szemben az élhetetlen apámmal, aki a boldog hatvanas-hetvenes években - amikor mindenki a kézitáskájában hordta haza, amit csak talált a munkahelyén -, kiürült és gondosan félretett lisztes és cukros papírzacskókban hordta örök délutános műszakjára a zsíros kenyerét, nehogy véletlenül is valaki azt higgye, hogy lopja a nylonzacskót a gyárból - mert hogy a helyi telefongyárból származott akkoriban a falusi otthonokban a gyári hegesztővel gondosan többféle méretre gyártott nylonzacskó, a selyempapír, a varrócérna, az erős zsinór, amiből a horgolt szatyrok készültek, meg nyilván sok más is, amit gyerekként fel sem fogtam ésszel. (Egyébként ezzel kapcsolatban DT-tól hallottam a legjobbat: nagypapi az aktatáskájában minden nap hazavitt egy téglát, és ebből épített aztán csinos disznóólat a Wekerlén.) Aztán szépen sorban meghaltak a testvérek, először apukám, aztán Vera néni, Pista bácsi, Jóska bácsi, Sanyi bácsi és végül Juci néni. Éva néni maradt egyedül. Akkor már meghalt egy-két éve Feri bácsi is (remélem, tudtok követni), hatalmas vagyon maradt (legalábbis nekem az), saját gyerek nem volt, de Feri bácsinak az előző házasságaiból volt egy vagy két (?) gyereke, szóval megindult a jóízű pereskedés - ami természetesen még mindig tart, és szerintem soha nem is fog véget érni. Szerintem Éva néni, aki még hetven évesen is gyönyörű volt, ebbe halt bele, utolsó éveiben már csak ezzel foglalkozott. Nagyon ritkán találkoztam vele. Élete utolsó pár hetében odaköltözött hozzá Erdélyből Ilonka, hogy segítsen neki. És én tulajdonképpen azért mentem fel hozzájuk, hogy leírjam Ilonka fantasztikus erdélyi receptjeit, mert azt mesélte az unokatesóm, hogy nagyon-nagyon jól főz. Felmentem, nagyon helyes volt ez az Ilonka, és Éva néni is örült nekem. Tök jó délután volt, elővettük a fényképes dobozt, régi fényképeket nézegettünk, az ötvenes-hatvanas évek bombázóit - értve ezalatt Éva nénit és Juci nénit -, jó pasikat (mert a Feri bácsi nem csak élelmes volt, hanem rohadt jól is nézett ki), és drága nyugati kocsikat, amikből akkoriban nem sok szaladgált az országban, de a nagynénémék abban feszítettek. Ilonka kölcsön adott egy jó kis erdélyi füzetet, lediktálta a tuti zakuszkáját, aztán már sosem mentem arrafelé, mert Éva néni meghalt egy hét múlva. Ilonka meg hazament, még a rendes nevét sem tudom, vissza sem tudom adni a füzetkéjét. A zakuszkája viszont tényleg fantasztikus. Megjelent a Vidék íze tavaly szeptemberi számában (sajnos, azt hiszem, nincs fent a honlapon), én is rengeteget csináltam tavaly. Az eredeti változat valahogy így volt:
- 1 kg hagyma
- 5 kg sült padlizsán (hámozva, lecsöpögtetve)
- 5 kg paradicsompaprika (kicsumázva, ledarálva)
- valamennyi házi vagy bolti paradicsomlé (kb. 1 liternyi a sűrűbb fajtából)
- só, bors, babér
- 1 liter olaj

Ezeket kellett értelemszerűen összefőzni, a hagymával indítva. Az olaj mennyiségét már tavaly is drasztikusan csökkentettem. És tettem hozzá egy kis csilit meg egy kis mézet, pikánsabb tőle. Csináltam olyan változatot is, hogy sült kápia paprikát tettem hozzá a nyers paradicsompaprika helyett. Sokkal drágább, sokkal macerásabb, és nekem sokkal kevésbé ízlett, valahogy túl krémes, túl selymes lett. Szóval az egyszerűbb nekem jobban bejön.

Az idén kicsit szórakoztam vele. Mert egyrészt annyira ízlik a Joli zakuszkája, aki cukkiniből csinálja, nem padlizsánból. És úgyis tenger a cukkinink az idén, gondoltam, én is rakok bele. Meg egyéb okokból kicsit másként csináltam. Kicsit túl lett spilázva szerintem is, de rohadt jó lett, szóval muszáj posztolnom legalább magamnak, hogy jövőre tudjam, hogy is csináltam.

Hozzávalók az idei változathoz:
- 4 nagy vöröshagyma
- kb. 2 dl olaj
- 1 kg sült padlizsán (tisztítva, lecsöpögtetve)
- 2 kg kicsumázott paradicsompaprika
- 4 közepes padlizsán és 1 jó nagy cukkini
- 2 félliteres Sparos sűrített paradicsom
- só, bors, babér, méz, fél erős paprika

A paprikát az aprítógépben összezúztam, és azt is lecsöpögtettem, nyersen. Viszonylag sok lé kijött belőle. A nyers padlizsánt és a cukkinit meghámoztam, felkockáztam, és vokban só nélkül megsütöttem pici olajon (a vegák miatt nem akartam zsírt használni). Aztán az összes hozzávalót kb. egyszerre (na jó, a hagymát egy perccel előbb) beleraktam a nagy öt literes lábasomba, pont belefért, és jól összerotyogtattam. Ekkor botmixer, újra felforraltam, és mehetett az üvegekbe. Még a múltkor lemértem a sűrű, de ennél azért hígabb baracklekvárnál, hogy ekkora adagnál felül inkább 60 mint 70 fok a hőmérséklet, és nem is tudom, ennél magasabbra varázsolni. Ilyenkor már rémesen pöfög, mert alul ugye forr, de ez a hőmérséklet szerintem nem elég a tartósításhoz. Szóval az ennyire sűrű cuccokat kidunsztolom. Tartósítószert nem használok. A tésztafőző nagy, hat literes fazekamat használom erre a célra, a szűrőbetéttel együtt tökéletes a célra. A betét aljára azért teszek egy konyharuhát, arra pedig a megtöltött, lezárt üvegeket, kicsit csavargatok közé konyharuhát, hogy össze azért ne érjenek. Háromnegyedig eresztem vízzel, fedő rá, és forrástól számítva kb. 20 percig dunsztolom. Nagyobb üvegnél esetleg 30. Nem nagy macera, ha egyszer már kitalálta az ember. Besárgult, foltos konyharuhám meg van bőven. Régebben újságpapírt használtam, de szerintem az mérgező, és nincs külön dunsztoló fazekam.
Isteni lett most is. A fenti adagból lett az a nyolc nagy üveg, ami a képen van, meg még 3 kisebb.

Napi cukinak meg a pomázi futóklub egyik új tagja. Pimasz a neve, kislány, és 12 hetes. Nem tudom,  hogy lehet valaki ennyire édes. A cuki képeket a gazdi, Rozi csinálta.