Májusi szilvalekvár

Viszonylag ritkán főzök lekvárt május elején, de most erre is sor került (szép sorban megvalósulnak a legtitkosabb vágyaim). Nagy fagyasztóürítésben voltam, ilyenkor szoktam leengedni, hogy aztán legyen helye az epernek és társainak, és az alján még hányódott három zacskó vörös szilva. Nem nagyon szeretem a vörös szilvát, nehéz kimagozni, nem is annyira édes, nekem túl puha a húsa (mondjuk, pálinkának kiváló:)), tavaly nyáron azért gondoltam, kipróbálom, ha már van, és olyan három kilónyit megmostam, és csak úgy magostul bezacskóztam, és lefagyasztottam, hátha jó lesz valamire. Például arra, hogy félig jegesen megegyem (súlyos függőségben szenvedek a félig jeges fagyasztott szilvák iránt), de nem jött be, túl savanyú volt. Most aztán majdnem kidobtam a kukába, de arra gondoltam, hogy úgyis elfogyott szinte minden tavalyi lekvár, egy-két kósza cukormentes körte van még, mert abból nagyon sok volt tavaly, szóval biztos nem árt még egy kis házi lekvár. Tudom, hogy nincs valami fergeteges íze, de majd feldobom egy kis fahéjjal, meg hát teszek bele cukrot, mert ugyan nagyon szeretem a savanykás lekvárokat, de azért ez még nekem is túlzás lenne.
(Szilvalekvár terén sült szilvaklekvárban utazom évek óta, kizárólag édes besztercei szilvából.)

Hozzávalók:
- kb. 3 kiló vörös szilva (most fagyasztva és felolvasztva)
- 10 dkg cukor
- 1 teáskanál őrölt fahéj
- 1 teáskanál vaníliakivonat

A vörösszilva-magozás még nyersen is kellemetlen vállalkozás, a fagyasztottal nem is próbálkoztam. Felraktam a három kilónyi felengedett szilvát magostul egy nagy lábasban a gázra, és hagytam addig rotyogni, amíg fakanállal könnyen szét tudtam nyomkodni a szemeket. Hagytam egy kicsit hűlni, mert nem szeretek tűzforró dolgokkal molyolni, van nekem elég bajom. Amikor már csak meleg volt, egy nagyobb lyukú műanyag szűrőn áttörtem, magtalanítás céljából (remélem, nem maradt benne:)), ez volt a leglassabb része a projektnek, de úgy tíz perc alatt ezen is túlestem.
Az áttört gyümölcshúst visszaraktam a lábasomba, tettem hozzá egy kevés cukrot (mondjuk olyan 10 dekányit, tényleg keveset), egy teáskanál őrölt fahéjat, ugyanannyi vaníliakivonatot, meg egy jó decinyi meggylikőrt, gondoltam, biztos nem árt. Kb. tíz percig forraltam, és utána mehetett a tisztára mosott üvegekbe. Már évek óta nem használok semmilyen tartósítószert, soha nem szokott semmi megromlani. Öt perc fejen állva, aztán irány a száraz dunszt.
Négy kisebb üveg lett ebből a mennyiségből, szerintem ehető, finom krémes az állaga (nyilván az áttörés miatt), nem túl híg, nem túl sűrű, savanykás is, de azért édes is, fűszeres, pont jó uzsira.

Na és akkor jöjjenek a napi cukik, elég sokan vannak.

Pókcsecsemők, itt még egy kupacban, eső után, a tésai kapun:

Itt meg már kicsit elunták a nagy fényképezést:

Annyira édesek, nem? Az a sok pici átlátszó lábacska, kövér pocak, irtó tüncik.