Fermentálok

 

Andi fermentálós posztjához írtam egy viszonylag hosszú kommentet, amit sajnos elvesztettem, és már lusta voltam újra beírni, szóval gondoltam, írok inkább újat, hosszabban.

Kép nem lesz sok. Már jó pár éve botlottam bele Király Ági fantasztikus blogjába (Fermentor), aztán viszonylag gyorsan csatlakoztam a fészbukos csoportjához is (Fermentálás - tippek, trükkök, receptek), szóval van inspirációm bőven. Mindenkinek nagyon melegen ajánlom mind a két felületet, aki fermentálni akar, mert itt mindent, de tényleg mindent meg lehet erről tudni. És nem kell hozzá 200-as íkú. Mindig remekül szórakozom (már amikor nem bosszant) a sok hülye hozzászóláson, hogy akkor lányok, most akkor leveszem naponta százszor a tetőt, és tuti nem töltöm tele az üveget, ugye jó lesz így? már három napos a céklám, de biztos valamit elrontottam, mert kőkemény. meg hogy csajok, most kezdem, mondjátok, hogy csináljam. Na, de ez csak mellékvonal.

Ja, és természetesen mind a két könyvét megvettem, pedig már nemigen vásárolok szakácskönyvet, de ezek alapművek, és jó, ha kéznél vannak.

Fermentálni jó. Egyrészt mindig lesz otthon valami savanyúság, másrészt minden vackot elhasználhat az ember, amit egyébként talán kidobna. Próbálom valahogy rendszerezni a szaladgáló gondolataimat a témakörben. A pontos és tudományos részleteket mindenki megtalálja Király Ági körül, szóval azt mellőzöm, tessék onnan okosodni, és tényleg a tapasztalataimat szeretném megosztani.

Mit?

Nekem a két kedvencem az uborka és a káposzta. Semmi extra gurmé vonal. Uborkát addig csinálok, amíg kapni a piacon apró kovászolni való uborkát. Káposztát meg akkor, amikor nincs uborka. Ezt is a piacon, őstermelőtől veszem. Úgy általában igyekszem nagyon odafigyelni a forrásaimra. Ezeken kívül azt fermentálom, ami van. Például mindig utáltam, hogy a karfiol rózsáit levágom, aztán a nagyobbik felét kidobom, na most ezt felaprítva fermentálom. Ugyanez lenne igaz a brokkolira, de az valahogy mostanában nem érkezett a konyhámba. Fél fej maradék kelkáposzta. Túlvásárolt sárgarépa, gyökér, csicsóka (gyökérzöldségeket mindig tartok otthon, de előfordul, hogy mégsem használom fel). Maradék paprika. Direkt fermentálásra uborkán és káposztán kívül nem veszek semmit.

Italokat főként a kertben megtermő másra nem jó gyümölcsökből szoktam. Most van a kertünkben egy elég nagy feketeszeder-fa, meg egy óriási fosókaszilva-fa, mind a kettő kb. egy hónapig iszonyat bőven terem. Ezekkel azt szoktam csinálni, hogy egy kancsót félig megtöltök gyümölccsel, engedek rá vizet, megy hozzá egy evőkanál cukor, meg dobok még hozzá, ha van kedvem egy kis mentát és/vagy citromhéjat. Letakarom (nem légmentesen zárom), ha arra járok, megkeverem. Egy-két-három nap alatt kész is van. Leszűröm, megiszom és/vagy hűtő. Ez általában nem bubis. Ha azt akarnék, azt hiszem, zárt üvegben csinálnám, és néha kiengedném a gőzt. Ha nem jönne így össze, beleolvasnék az Ági könyvébe. Eperből azért szoktam csinálni, mert az elképesztően finom, néha megéri áldozni rá. A szűrés után megmaradt gyümölcsöt vagy megesszük (főleg DT), vagy mehet valami sütibe vagy nasiba vagy kásába, mittudomén. Savanyú, szóval édesíteni kell, ha édességbe megy.

Mit nem?

Sütőtököt nem, sem italnak, sem savanyúságnak. Cukkinit általában nem (pedig iszonyat mennyiség termett tavaly a kertben). Ezeknek van valami olyan mellékíze, amit nem bírok megenni (pedig nagyon sokan istenítik a fermentált cukkinit). Paradicsomot inkább nem. Koktélparadicsomot próbáltam olasz zöld fűszerekkel, nekem annyira nem jött be, bármilyen más formában jobban szeretjük a paradicsomot (hámozva, főzve szoktam elrakni, meg sütve, az nagyon üvegtakarékos, és elképesztően finom). Aszalva is tettünk el, de az is macerás. Próbálkoztam többféle kimcsivel, nekem ez sem jön be, túl fűszeres. Csináltam már szelíd vegán kimcsit, ez sem az az íz, amiért odalennék.

Nem teszek el céklát sem magában, mert DT állandóan gyártja magának a reszelt torma-reszelt cékla savanyúságát, és azt szereti. Csináltunk ebből is fermentáltat, de ez kevésbé ízlett neki, szóval ennél marad a hagyományos (mindkét zöldség reszelve, összekeverve sóval, mézzel, ecettel és olívaolajjal, majd mindez pici üvegekbe tömködve, hűtőben jó sokáig eláll).

Egyfajta kevert cuccot szoktam csinálni, vörös káposzta, cékla, kevés lila hagyma vékonyan szeletelve, illetve a cékla durvára reszelve. Köménnyel. Ez nagyon jó.

Alapvetően sem vásárolok nagyipari termeléssel előállított zöldségeket, és lehetőleg gyümölcsöket sem, de fermentálásra aztán tutira nem. Néha mégis ilyenből előáll valami maradék, azt azért nem dobom ki, hanem csak bedobom egy üvegbe sóval, vízzel.

Mikor?

Uborkát csak amíg van a piacon, tehát nyáron, ősz elején. Káposztát egész évben. Nekem nincs túl sok helyem a fermentumok tárolására, szóval általában csak 10-20 üveg van készen, inkább folyamatosan gyártom, tehát télen is. Minden mást akkor, amikor keletkezik maradékként vagy terem.

Mivel?

Alapvetően a tiszta ízeket kedvelem. Az uborkát pont úgy, mint régen a kovászost, tehát megy hozzá a són kívül fokhagyma és kapor. A káposztából sok natúrt csinálok, de van, amikor köményes, van, amikor csomboros, és a nyári káposzta a legjobb kaporral. A többi zöldséghez néha dobálok egy kis zöld fűszert (kakukkfű, csombor, bazsalikom, oregánó), de nem sokat. Száraz fűszerek közül szinte csak a köményt használom.

Hogyan?

Ennél egyszerűbb dolog kevés van (ámbár a fészbukos hozzászólásokból néha agyműtétnek látszik). Alapesetben valamilyen formátumban beledugdosom egy normál (7-8 decis) befőttes üvegbe. Szórok rá 2%-nak megfelelő sót. (Ennyi matektudást érdemes összekaparni.) Inkább többet, mint kevesebbet, nagyobb az esély a sikerre. Öntök rá annyi vizet, hogy majdnem tele legyen az üveg (fél centit szoktam kb. üresen hagyni). Ha fűszerezem, azt a zöldségekkel együtt teszem bele, akár száraz, akár friss, alá, fölé, közé, ahogy eszembe jut. Rátekerem a jónak tűnő fém fedőt, jó szorosan. Tálca, konyhasarok. Ráírom, hogy mikor készült, mert tuti nem fogok rá emlékezni. Hagyom a konyhában egy-két hétig, amikor már nem bugyog belőle a lé, akkor késznek nyilvánítom, és megy a  helyére (pince vagy kamra, egyik sem ideális, túl melegek).

A csapvizet mi mindig kiengedjük egyébként is egy üvegkancsóba, és hagyjuk állni legalább fél órát, hogy kimenjen belőle a klór, legalábbis azt hisszük, hogy ez így történik (nincs klóríze frissen sem, egyébként). Vagy ezt a vizet használom vagy forrásvizet, ha épp bőven van otthon. De csináltam már simán, frissen engedett csapvízből is, ha úgy alakult. Egyet biztosan nem csinálok, nem forralom fel a vizet előtte, mert lusta vagyok hozzá. Sóból nem jódozottat használok.

A káposztát általában száraz sózással csinálom (így jóval kevesebb üveg kell hozzá, csak ezért). Késsel összevágom, vájdling, 2% só, hagyom állni vagy negyedórát, aztán párszor átgyúrom, ez jól összeesik így. Aztán üvegekbe tuszkolom. Ha a káposzta alatt maradt lé nem elég hozzá, akkor erre is megy egy kis klórtalanított víz még.

Általában igyekszem mindent aprítani. A káposztát akkor szeretem a legjobban, ha késsel vágom csíkokra (ld. a képen), nekem így a legfinomabb, hogy kicsit ropogós mindig. Ha vékonyra gyalulom, akkor olyasmi lesz a végeredmény, mint a készen kapható savanyú káposzta, az is jó, de a késsel vagdosottat jobban szeretem. A répát reszelem, a csicsókát vékonyra szeletelem.

Az italokat már leírtam, azokat mindig frissen isszuk, nincs tárolási probléma.

Elvileg magasabb hőmérsékleten kéne, de nálunk most 16 fok van a konyhában, és működik így is, nem kapnak kivételezett bánásmódot. Legalábbis káposztával, az meglehetősen strapabíró. A többi zöldségnél meg úgyis sokkal melegebb van már.

Sikerül?

Általában igen. Ha nem, akkor vagy rossz a tető, akkor az megy a kukába (egyébként a tárolás során a savak felfalják a fémkupakot, szóval azt gyakran cserélni kell). Vagy rossz a zöldség. Az uborka nekem mindig lutri. Volt olyan, hogy a piacon vett kétféle uborkát ugyanaznap, ugyanúgy tettem el, az egyik ehetetlenül puha lett, a másik meg isteni kemény, ropogós maradt, szóval ez nem rajtam múlik, nem is sírok már miatta. Ha nincs rajta Kahm-élesztő, akkor a puhát átturmixolom és megiszom, ha van, akkor kuka, nem bírom azt az ízt.

Mindig van egy-két üveg, ami megromlik, de alapvetően egy-két évig eláll mindenki (tovább nem próbáltam). 

Minek?

Az uborka és a káposzta a mindennapi étkezésünk részei, csak úgy nyersen zöldségként fogyasztva. Bármelyik mehet bármilyen salátába (halsaláta, amerikai káposzta, vitamin, mittudomén), ilyenkor mindig teszek hozzá pár csepp sztíviát. 

A karfiol (meg a szára) és a csicsóka szintén savanyúságként működik, én nem vagyok oda értük, DT szereti. 

Az összes többi ha nem egzotikus savanyúság, akkor mehet ételekbe. A vegán kimcsiből például isteni finom székelykápi, akarom mondani székelykimcsi lett, ugyanez igaz a kelkáposztára, reszelt cukkinire, levesekbe, bármibe, amibe az ember el tudja képzelni a savanyú káposztát. 

A fermentált káposztából meg persze minden: töltött káposztához, székelykáposztához, rakott kápihoz. 

Most nagyjából ezek voltak otthon kéznél (és még van pár egészen friss káposzta a konyhapult sarkán).

Látszik, hogy a maradékot is elteszem, csak azt picike üvegbe. A piros kockásban egy kis maradék karfiol van, ott már kupakcsere volt, azért nincs rajta dátum. A nyitottakat egyébként természetesen a hűtőben tárolom. Azért nem is használok csak ilyen kicsi üvegeket, mert mi a szöszt csinálnék egy öt literessel, az nem fér bele a  hűtőbe. Így meg mindig csak azt kell betenni, amit kibontottam.

Kiegészítés

Ezeket elfelejtettem.

Ami a legfontosabb, most már soha nem szorítok le semmit. Ezt a részt mindig is utáltam, nekem nem volt egyszerű ez a leszorítósdi, állandóan eltörtek a zöldségek és a falapkák is. De most már nincs vele gondom, mert nem csinálom. Jól záró kupak, és nem piszkálom. Nem lazítom, főleg nem veszem le. Ha kibontom, akkor már megy is a hűtőbe. És az sem baj, ha nem maradt rajta lé, ha mind kifolyt. Addig, amíg nem veszem le a kupakot, minden jó.

És kihagytam a felsorolásból azt is, hogy nem fermentálok spárgát sem. Pont olyan az íze, mint a kovászos uborkáé, viszont tízszer annyiba kerül az alapanyag (saját spárgám sajnos nincs).

És nem fermentálok hagymát sem, nekem nem jön be (pedig sokan szeretik). Még DT sincs tőle elájulva.

Viszont egy-két karika paprika szinte mindennek nagyon jót tesz.

Napi cukinak meg Elifke, az Árvácskában. Valaki fogadja már örökbe, okos, gyönyörű, fiatal, csak persze foglalkoztatós.

 

Almarózsa

 

Hát én életemben nem láttam még ilyen szép sütit és plusz pontokat kap azért, mert nagyon-nagyon finom és nagyon-nagyon egyszerű is egyben. Csak bolti leveles tészta kell hozzá, alma és baracklekvár. Rengeteg alma érkezik a boltból, ahol tesóm dolgozik, és ezek olyan almák, amiket már nem vesz meg senki még akkor se, ha le vannak árazva, pedig semmi bajuk. Két verziót szeretnek az emberek, hogy valami vagy nagyon drága legyen, vagy ingyen legyen. A közötte lévő tartományban nem látszanak az almák. Ezért aztán sokat agyalok rajta, hogy mivel lehetne megmenteni őket úgy, hogy közben más finomságokat is ki tudjak próbálni, ne kelljen mindig almás sütit enni. Pedig nagyon finomak, csak mást is ki akarok próbálni.

Az almarózsához rengeteg különböző receptet találtam, és az az igazság, hogy ahány receptet néztem, annyiféle volt. 

Ebben a videóban 1 db alma kell az 1 csomag leveles tésztához, és az almákat nem vízben főzik meg, hanem mikróban puhítják. Ez egy kicsit egyszerűsíti a dolgokat, de én nem ezt próbáltam ki. Ebből a mennyiségből 4 db rózsa lett, amit 190 fokon 40 percig sütöttek.

A Nosalty receptben pedig 3 db alma kell 1 csomag leveles tésztához. A tésztalapot itt 3 cm-es csíkokra kell vágni, és nem lekvárral kell megkenni, hanem olvasztott vajjal és megszórni cukor és fahéj keverékével. 180 fokon 15-20 percig kell sütni, biztosan azért kevesebb ideig, mint az előző receptben, mert ebben nem eredeti méretében (40×25 cm) kell használni a leveles tésztát, hanem ki kell nyújtani, amitől az vékonyabb lesz. A lekvárt a végén a forró sütikre kell kenni.

Itt pedig 4 db alma kell 2 csomag leveles tésztához, és 6 egyforma 2,5 cemtiméter széles csíkra kell vágni (ez akkor 12 db süti lesz). Cukor és fahéj van itt is rászórva, és baracklekvár egyáltalán nincs a receptben.

Ennyiből is látható, hogy milyen sokféleképpen készülhet, én véletlenül ennek a háromnak a keverékét csináltam, és nagyon finom lett! De szép lassan szeretném mindet kipróbálni, bár az almás palacsintát se untam még meg.

Hozzávalók:

• 1 csomag bolti leveles tészta
• 3 db piros alma
• fél citrom, 2 kávéskanál cukor, negyed kávéskanál őrölt fahéj az almák főzéséhez, és kb. 1,5 liter víz (ezt utána hidegen és melegen, teának elkészítve is meg lehet inni, nagyon finom)
• 3-4 evőkanál baracklekvár a tésztacsíkok kenéséhez
• fahéjas porcukor a végén a szóráshoz

Az almákat megmostam, félbe vágtam, magházukat kivágtam, és vágott felükkel lefelé egy deszkára fektetve vékonyan felcsíkoztam. (Ennél picit vékonyabbra vágtam az első alkalommal, és az jobb volt, de az is lehet, hogy annak az almának a héja puhább volt. Második alkalommal nem minden almahéj puhult meg rendesen sajnos.)

Citromos vízbe tettem az elkészült darabokat, majd amikor mindet felvágtam, akkor cukrot és fahéjat is szórtam a vízbe, és feltettem forrni. Éppen hogy ennyire felforrt, már szűrtem is le. (A lábosban az első alkalommal készült almák vannak, azoknak sárgásabb - és puhább - volt a héja.)

Azt kell csak ellenőrizni, hogy hajlíthatók-e már a szeletek, egy pillanattal se kell tovább főzni. (Majd egyszer a 3 perces mikrózást is ki kell próbálni, de egyelőre azt még halogatom.)

A leveles tésztát kinyújtottam 35×45 cm-re, és pizzavágóval 7 db 5 cm vastag csíkot vágtam belőle a hosszanti oldalával párhuzamosan. A legtöbb receptben 2,5-3 cm széles csíkokat írnak, nem tudom, honnan vettem az 5 cm-t, de nekem bejött így.

Mindegyiket megkentem sűrű baracklekvárral, és a fél almaszeleteket ráfektettem úgy, hogy picit mindig fedjék egymást. (Első alkalommal, amikor nem fotóztam ezt a fázist, akkor kicsit vékonyabban lekvároztam, az is nagyon finom volt, tehát bármennyi lekvárral jó.)

A tészta alsó szélét felhajtottam az almákra, majd feltekertem, ami először kicsit nehéz volt, mert az almák ki akartak csúszni. Kicsit az egyik kézzel vissza kell tuszkolni őket. Pillanatok alatt rutint lehet szerezni a feltekerésben, ne aggódjatok!

Muffinkapszliba tettem őket és 180 fokon 20 percig sütöttem légkeveréssel. Van olyan verzió is, amelyik nem muffinsütőben sül, és előtte tojással lekenik a tésztáját. Azt is ki kéne próbálni, ha a maradék tojást is el tudom használni valamire.

Amikor megsült, még forrón jó alaposan megszórtam fahéjas porcukorral. Az a legjobb ebben a sütiben, hogy mindenhogy jó, nem lehet elrontani.

Napi cukinak pedig, amíg Winston és Penny elő nem kerülnek, ezt a cicát csináltam nektek:

Ezt pedig Réka:

A szombati nagy szélvihar kidöntötte a barkafámat a kiskertben. Nagyon szomorú látvány volt.

Viharban kidőlt fához a katasztrófavédelmet kell hívni a 112-es telefonszámon, mint most megtudtam. 30 perc múlva már itt is voltak és feldarabolták szegényt.

Ilyen volt 2009 tavaszán:

Ugyanabban évben ősszel:

Tavaly február 6-án is ilyen nagy szél volt, és Winstonnak fájt a feje.

Dragomán-féle dagasztás nélküli parasztkenyér az új öntöttvas sütőtálamban

Több, mint ezer éve készülök rá, hogy egy ilyen kenyeret süssek, csak a főszereplő hiányzott, az öntöttvas sütőedény. És karácsonyra megkaptam, annyira boldog vagyok! Ő az:

Annyira szép, és olyan nehéz, hogy külön oda kell figyelni a mozgatására amikor forró, mert a kesztyűn keresztül is megégeti a kezemet. Fel kell gyorsulni mindenesetre, nem lehet totyogni vele jobbra-balra. 

Óriási terveim vannak vele, úgymint töltött káposzta, székelykáposzta, sólet, és kacsát vagy csirkét is sütnék benne egyben (végül is ez egy kacsasütő edény vagy nem? de!), vagy erről az oldalról (amit Anna mutatott) a 42 slow-cook casserole receptből megcsinálnék néhányat, és akkor még csak az elején tartok az ötletelésnek. De a Dragomán-féle kenyér volt az első, ami készült benne, ez természetes, ha már annyit vártam rá. 

Hozzávalók:

• 70 dkg liszt, bármilyen lehet vegyesen, de legalább 40 dkg fehér liszt legyen
• ½ liter víz
• 3 evőkanál kovász
• 1 teáskanál só (nekem lehet kicsit több is)

A keverőtál aljába egy kis vizet kell önteni, én persze felülbíráltam ezt, és a liszttel indítottam, ahogy szoktam, de igaza van a receptnek, mert kicsi vizet kell tenni a tál aljába, könnyebb lesz összekeverni a tésztát. Tehát a vízre mehetnek a lisztek (nálam most 55 dkg simaliszt, 15 dkg világos rozsliszt volt), aztán a só és a kovász, végül a maradék víz is. Egy fakanállal összekevertem. Aztán itt is eltértem kissé a recepttől, mert még öntöttem rá egy kis vizet, mert úgy éreztem, nem elég (de elég). Összekeverés után fél napon vagy egy éjszakán át pihentetni, keleszteni kell a tésztát, a videón az van, hogy nem a hűtőben.

Másnap sütés előtt néhányszor hajtogatni kell, végül megformázni. A videón látszik hogyan kell hajtogatni és formázni. A formázás után a hideg öntöttvas sütőedénybe kell tenni, bevágni néhány helyen, de ezt kihagytam ezzel a híg tésztával, Dragomán is mondja, hogy nem mindig vágja be, vannak korszakai, amikor szereti a magától megrepedt kenyeret. Bevágással vagy bevágás nélkül be kell tolni a hideg sütőbe. Nekem így nézett ki ennél a pontnál. Nem fűztem sok reményt hozzá, hogy ebből kenyér lesz. 

Nem igazán értem, hogy ha már egyszer gyönyörűen megkelt az éjszaka alatt, akkor utána mért kell még hajtogatni meg formázni, egyszer tuti ki fogom próbálni anélkül. Nekem mindig összeesik ilyenkor a tészta a felére, és úgy sajnálom, hogy nem rögtön sütöttem, amíg magas volt. 

Na mindegy, ezt csak magamnak írtam emlékeztetőnek, a lényeg, hogy ekkor ebben a hideg vaslábosban be kell tenni a hideg sütőbe a tetejével lefedve. Ha bent van, a sütőt 230 fokra kell állítani és így kell sütni 45 percig, aztán fedő nélkül még 15 percig. És aztán csoda történt, és ezt csakis a vasedénynek köszönhetem, hogy ilyen tökéletes kenyerem lett végül. Meg a recept is jó, az az igazság.

És hogy milyen íze van, az leírhatatlan! Annyira finom!

A mai cukik a miniszobrok, amiket megtaláltunk Judittal. Vasárnap voltunk kirándulni, ami inkább sétának nevezhető. A Budai Zöld turistaút budai szakaszán sétáltunk végig a Vérmezőtől a Tabánon át a Gellért-hegyig. A Moszkva téren találkoztunk, oda én bringával mentem. Azt senki nem mondta, hogy jeges szél fog fújni, és kockára fogok fagyni! Láttam, hogy 2 fok lesz, de napsütést írtak, és a szelet nem vettem észre az előrejelzésben. Fú ez elég durva volt, de hősiesen kitartottunk. Amikor megvoltak a miniszobrok, akkor viszont már villamossal mentünk vissza a Moszkva térre, ahol hagytam a bringát. És nekem onnan még haza kellett gurulni, alig vártam a forró zuhanyt. (Viszont a vérnyomásom rögtön lement 114/71-re, ilyen nem volt mostanában! Lehet, hogy kockára kell fagyni az alacsony vérnyomásért?) Csak halkan szeretnék célozni rá, hogy tavaly ilyenkor egy ugyanilyen hideg túra után kaptam Szabi csirkés Pho gyógylevesét, ami annyira finom volt, és életmentő is egyben... Rémlik, hogy tervezett valami marhahúsost is, de azt még nem tudtam tesztelni.

Vuk a legújabb miniszobra Kolodko Mihálynak, és őt találtuk meg előbb. Nagyon picike, a hegy oldalában van, de nem írom meg, hogy hol, hátha valaki szeret még miniszobrot keresni.

Remy, a patkány elég közel van hozzá, kb. 3 perc sétára, úgyhogy őt is megkerestük, bár már semmi másra nem vágytunk, csak egy fűtött villamosra. Ő is nagyon cuki, és valaki festett neki egy cicát, nem tudom, hogy ez a kompozíció része lehet-e, de a cica is tökéletes. Most tudtam meg, amikor utánanéztem hogy ez a Remy patkány szeret főzni, és séf akar lenni. Csak bajba kerül, mert az emberek nem szeretik a patkányokat a konyhában. Nem láttam a rajzfilmet, de pótolni fogom, hogy megnézzem a szaktársam kalandjait.

Tartsatok ki, mindjárt jön a tavasz, az erkélyemen a varjúhájak elkezdtek kibújni:

Pennyről és Winstonról, továbbra sincsenek hírek. Nem értem, és most már én is ezt kérdezem: élnek még ezek a cicák?

Májkrém Mariannkonyha-módra

Réges-régen, amikor Fóton laktam, elég gyakran csináltam májkrémet, és arra emlékszem, hogy nagyon szerettem, tele volt petrezselyemmel, ami a kertben termett, de most már nem emlékszem rá, hogy készült. Persze nagy variációk nincsenek a készítés módjában (májat megfőzni, zsírral vagy vajjal krémesre turmixolni/aprítani, és valamivel nagyon be kell fűszerezni), csak azt nem tudom, hogy mikor nevezik májpástétomnak, mikor májkrémnek, és hogy amit én csinálok, az mi. A receptet a Mariannkonyha-blogon találtam Rozmaringos csirkemájpástétom néven, és tulajdonképpen szinte szó szerint azt csinálom, ami ott le van írva. 

Nem készítem túl gyakran, mert társakat kell találnom az elfogyasztásához. Mariannkonyha azt írja, hogy hetekig eláll a hűtőben, de én nem tudom hetekig ezt enni. Néhányszor viszont nagyon szívesen, mert annyira finom. Volt már olyan is, hogy nem társult be senki (legnagyobb bánatomra), ilyenkor pici dobozokban betettem a mélyhűtőbe.

Hozzávalók:

• 1 nagy fej hagyma
• 50 dkg csirkemáj
• 1 dl bor (rozé vagy fehér)
• 2-3 gerezd fokhagyma
• só, bors, fűszerek: majoranna vagy rozmaring, vagy mindkettő
• kacsazsír a hagyma dinszteléséhez, plusz olvasztva a tetejére
• 10 dkg vaj

A hagymát nem túl apróra vágva (hiszen úgyis aprítógépbe kerül a végén), megdinszteltem, majd rádobtam a kisebb darabokra vágott májat. A májról előtte levágtam minden hártyát és egyéb nem szimpatikus dolgokat, és az ereket is kivágtam, hogy minden vér tűnjön el. Többször áztattam, mostam folyóvízzel és bevágtam több helyen, hogy előkerüljön, ha van még benne. Ha ismerném az anatómiát, akkor kevésbé trancsírozás lenne ez, hanem ügyesen, az elméleti tudás mentén haladva megtalálnék minden eret a májban. A lényeg, hogy megtisztítottam és feldaraboltam a májat, és rátettem a dinsztelt hagymára. Hozzáadtam a szeletekre vágott fokhagymát (most 2 gerezdet). Felöntöttem 1 deci borral (most fehérrel, de sokszor rozéval), meg egy kis vízzel is. Sóztam, borsoztam, őrölt rozmaringgal megszórtam (van, amikor morzsolt majorannát használok rozmaring helyett). Kicsit több, mint 10 percig főztem. 

Még melegen átöntöttem az aprítógépbe, hozzáadtam a vajat, és krémesre aprítottam. Többször kóstoltam, és mindig adtam hozzá egy kis sót és borsot, és kevertem rajta még egyet a géppel. Az utolsó sózás elmaradhatott volna, de így is nagyon finom lett. A tetejére olvasztott kacsazsírt öntöttem, hogy a máj ne színeződjön el majd a levegőtől. Ez most saját kacsazsír volt abból, amit nem öntöttem ki karácsonykor a konyhakőre.

Végül elosztottam Vikivel és Mazsival, és ezt kaptam cserébe:

Annyira édes ez a kis Émike, van egy tippem, hogy a bort nézi-e vagy a szendvicset. Szerencsére a mélyhűtőből az összes bagelt is odaadtam a májkrémhez, így most már készíthetem a következőt! Viszont retekcsírát nem tudtam adni, mert mindet megettem, annyira sajnálom.

Marlenka torta

 

Nem fogok mellébeszélni, ennek a sütinek az elkészítése, borzasztó időigényes, de évente egyszer érdemes megcsinálni. Ennél gyakrabban én sem fogok vállalkozni rá, bár nagyon ízlett mindenkinek, aki kóstolta. Én nem tudom abbahagyni, pedig kéne... A Wikipedia szerint a süti orosz eredetű, neve medovik, és örmény változatát egy cseh cég tette népszerűvé Kelet-Európában, Marlenka néven. (Viki persze átkeresztelte Marlenára, nekem nagyon tetszik ez a név is.) Az, hogy orosz eredetű, nem is volt kétséges, mert legújabb véleményem szerint nincs a földön még egy nép, amelyiknek ennyi ráérő ideje lenne. Erre nemrég jöttem rá, amikor Réka rábeszélt, hogy vegyük ki a könyvtárból Dosztojevszkij, Karamazov testvéreket, mert azt olvasta valahol, hogy valakinek ez a regény megváltoztatta az életét. Bele is kezdtünk, de én feladtam a 100. oldalnál, mert egyszerűen addig a pontig még mindig nem történt semmi. Akkor gondoltam arra először, hogy ezeknek a régi orosz íróknak biztos nagyon sok idejük volt a hosszú orosz teleken, hogy ennyire elhúzzák a történeteiket. Réka kicsit tovább jutott a regényben, de ő is feladta szégyenszemre. 

Ha az orosz regényekhez sok idő kell, akkor az orosz sütikhez miért ne kéne? Mi Marlenkát Olgival karácsony előtt szoktunk sütni. A szoktuk egy kicsit túlzás, mert ez most a 2. vagy 3. év majdnem tízéves ismeretségünk alatt. Ilyenkor átjön hozzám, lepakolok minden gépet a pultról, és szinkronban csináljuk a sütijeinket. Bekeverjük a két adag tésztát precízen, külön-külön mérünk és keverünk és gyúrunk, majd nyújtunk egymás mellett, és nagyon profi összmunkával folyamatosan sütjük a lapokat. Azért kell a profi összmunka, mert egy lapnak 3-5 percet szabad sülnie, nagyon kell figyelni, mert gyorsan megég. Most nekem 10 lapot, Olginak 12 lapot sütöttünk. Fontos még, hogy ha ilyen szép kerek tortát szeretnénk, akkor a lapokat még forrón, amint kikerülnek a sütőből, egy tányér mentén körbe kell vágni, mert ha kihűlt, megkeményedik a tészta és már nem vágható, törik. Ja igen, 4 óra volt csak a lapok elkészítése. 

Hozzávalók a tésztához:

• szilárd mézből 1,5 evőkanál, folyósból 5-6 evőkanál
• 1 evőkanál szódabikarbóna
• 2 tojás
• 10 dkg cukor
• 10 dkg vaj
• 500 g liszt (esetleg még + 2 evőkanál)

Legjobb lesz, ha pontokba szedve írom a tészta összeállítását, ahogy a füzetembe felírtam:

1. A mézet felmelegítjük gőz fölött, megy bele egy evőkanál szódabikarbóna, ez jól fel fog habzani, ezért viszonylag mély edényt kell választani. Kevergetve összemelegítjük, és egy idő után a hab el fog tűnni.
2. A 2 tojást 10 dkg cukorral kikeverjük.
3. Ha a mézes cucc kihűlt, 10 dkg vajat belekeverünk, majd a tojásos-cukros keveréket és ezt összekeverjük.
4. 500 gramm lisztet hozzákeverünk, aztán gyúrni kell, lehet, hogy kell még bele egy kicsi liszt. Lágy, zsíros tésztát kapunk.
5. Megmértem az egész tésztát (987 gramm lett) és elosztottam tízzel, így kaptam 10 db 98 grammos darabot.
6. Lisztezett sütőpapíron kinyújtjuk a darabokat akkorára, hogy ha azt a tányért rámérjük, amit körül fogunk vágni, az ráférjen. Nem baj, ha szakad, mert a széléből lecsípett pici darabokkal be lehet foltozni a lyukakat, és úgyis összesül a végén. Ha ragad, lehet alá és fölé is leheletnyi lisztet szórni teaszűrő segítségével. Minden lapot külön-külön papíron nyújtottunk, mert így tudtunk jól haladni. A sütőpapír később újra felhasználható bármilyen sütésre, addig is összetekerve, összegumizva jól elvan a fiókban.
7. 170 fokon sütjük 3-4 percet. A vékonyabbakat kevesebbet. Fél szemmel figyelni kell a sütőben lévő tésztára, persze közben már nyújtani kell a következőt és így tovább, egy idő után őrült kapkodás lesz. Ha gyorsabb a nyújtás, akkor a sütőpapírokkal együtt egymásra halmozva várakozhatnak a lapok a sütésre. Ha ketten nyújtunk, akkor ez előfordulhat, ha egyedül, akkor kizárt. :-)
8. A sütőből kivéve még forrón, amíg puha, körbevágjuk egy tányérral. A leeső szélek egy részét össze kell aprítani, és majd a tetejére és az oldalára kell szórni.

Hozzávalók a krémhez:

• 1 db dobozos konzerv sűrített tej (Olgi vette az enyémet is, mert nem lehet mindenhol kapni, van egy speckó beszerzési helye erre egy kici kínainál), 397 grammos. Állítólag Nestlé márkájút lehet az Auchanban kapni. Ha nem sikerül ilyet szerezni, akkor 2 db tubusos sűrített tejet lehet helyette használni, ez több helyen megtalálható, például Sparban is.
• 3 doboz minél zsírosabb tejföl. Én most a Lidlben kapható 25%-os Zselici tejfölt használtam, ami 330 grammos. Egyébként csak kettőt vettem belőle, mert nem hittem el, hogy három fog kelleni, pedig Olgi mondta. Szerencsére volt itthon másmilyen tejföl, és azzal tudtam pótolni a hiányt.

Frissítés: Az Aldiban kapható Nádudvari 25%-os tejföl csak 270 grammos, ebből mindenképpen kell három darab! Amikor ebből 2 és felet használtam a krémhez, kevés lett, az oldalára nem is jutott. Rétegenként 3 evőkanállal tettem, de a 3 × 330 grammos tejfölből mehet 4 evőkanálnyi is azt hiszem.

A tubusos sűrített tejet 3 órán át kell főzni a tubusban úgy, hogy ki kell hajtogatni az alsó részét. Tavaly ebből csináltuk a Marlenkánkat, és nagyon finom volt az is. Nekem idén konzerv volt, ezt is 3 órán át gyöngyöztettem, hogy finom karamell legyen belőle, bár több helyen 2 órát olvastam. Annuskámnál rengeteg jó tanács van, érdemes megnézni a videókat. Ő egyébként a sűrített tejet is maga csinálta, úgy, hogy bő 1 órán keresztül közepes lángon főzte a cukros tejet, amit 4-5 percenként megkevert. A cukrot lehet helyettesíteni barna- vagy kókuszcukorral is, és tej helyett készülhet kókusztejjel is. A rendes cukros tej hűtőben 2 hónapig, a kókuszcukros csak 1 hétig áll el. Hát ehhez még gyűjtenem kell a bátorságot. Szóval a sűrített tejeket bele kell állítani egy lábosba, és teleengedni vízzel. Annuskám tanácsa szerint egy evőkanál ecetet is lehet tenni a vízbe, hogy ne legyen vízköves a lábos a hosszú forralás miatt. Nekem fém lábosaim vannak, ebbe nem mertem ecetet tenni, de alulra tettem egy picike konyharuhát, hogy ne kotyogjon a konzerv. Gyöngyöztetve kell főzni 2-3 órán keresztül. (Nyugi, csak 142 kW lett a fogyasztásom januárban! Decemberben 165, akkor sültek a mézes lapok a Marlenkához, meg az a híres-hírhedt kacsa is a karácsonyi bulira, amit még mindig nem hevertem ki.)

Csak akkor szabad kinyitni a konzervet, amikor kihűlt. Ekkor össze kell keverni a tejfölökkel a karamellt (nekem nagyon-nagyon sűrű lett a karamellem 3 óra főzéssel), és a lapokat jól megkenni vele. Olyan 6-7 evőkanálnyi ment egy-egy rétegbe, de lehet, hogy kicsit több. Féltem, nehogy száraz legyen majd a sütim. Amikor minden réteg elkészült, a tetejére krém kerül, amit megszórtam az aprított tésztával. Az oldalán elkentem a kifolyó krémet, és amennyire tudtam, beszórtam ezzel az aprított tésztával. Ha maradna még krém, akkor Olgi szerint a tetejére lehet kenni úgy, hogy egy adag krém, egy adag aprított tészta, és így tovább, amíg van krém. Azt mondta, ez volt a legfinomabb rész a tortájából. (Sajnos én azt nem kóstoltam.) Az oldalára is lehet kenni a krémből, ha még mindig marad.

Egy másik fajta krémet is mondott Olgi, ezt úgy kell csinálni, hogy fél liter tejet kell melegíteni. Közben 2 tojást, 10 dkg cukrot, fél zacskó vaníliás cukrot, 2 púpos evőkanál liszttel kikeverünk. Beleöntjük a forró tejbe és folyamatos keveréssel besűrítjük. Kihűlés után 20 dkg vajat apránként habverővel belekeverünk. Olgi harmadik krémváltozata, hogy csak simán tejfölt cukorral összekever és ezzel tölti a lapokat. Azt mondta, ez is finom. 

Volt már Marlenka a blogon, azt Éva unokatesóm készítette Toma 21. szülinapjára. Emiről pedig készült néhány gyönyörű januári kép:

A képek Szabi szülinapi kirándulásán készültek, azt hiszem ez egy ajándék Amytől Szabinak. Mármint hogy elviszi kirándulni őt a szülinapján. De a cicákról sajnos nem tudok semmit.

Almalé fermentált almából

Ez nem az, aminek látszik, hanem almalé

Elég lassan haladok a fermentálási tanulmányaimmal, a kezdőlökést szokás szerint egy Telex-cikk adta, és ki is próbáltam a technikát uborkával, és nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy Micikénél Máltán már elképzelhetetlen, hogy ne legyen otthon fermentált uborka. Aztán megint a Telexen olvastam azt a hulladékhasznosítási ötletet, hogy ne dobjam ki az almahéjat, hanem készítsek belőle buborékos üdítőitalt fermentálással. Micike próbálta ki először, és már több kísérleten is túl van, de az a helyzet, hogy nála sincsen almahéj kidobva, és nálam sincs, mert megesszük azt is, úgyhogy mindenféle almaalkatrésszel próbálkoztunk, Micike speciel almacsutkákkal. Az lett a tapasztalatunk, hogy finom, de nem buborékos az ital. Na ennek gyorsan utánaolvastam a Fermentor Blogon, meg még más helyeken is, és nagyon sokat okosodtam, de nem eleget. Mindenesetre azt sikerült leszűrnöm, hogy buborékok akkor lesznek, ha szorosan le van zárva az üveg, nem kap levegőt a cucc, és ha nagyon sziszegne, akkor icipicit ki szabad nyitni, hogy kijöjjenek a gázok, de gyorsan vissza is kell zárni. Azt is olvastam, hogy egy gyümölcsöt akár kétszer is lehet fermentálni, csak másodszor gyengébb lesz az íze.

Ilyen volt az első adagom, 3 üveg, amiből csak 1 lett buborékos, pont emiatt néztem utána, hogy mi lehet a megfejtés:

És ez a második adag ugyanabból az almából, amit már nagyon-nagyon lezártam, és elég gyorsan buborékozni és sziszegni kezdett:

Bocsi, de nem tudok jó képeket csinálni, valamiért mindegyik homályos. Gondolom remeg a kezem az izgalomtól.

Szóval sokat olvastam, és videókat is néztem, és mindent összesítve így készítettem a fermentált almalémet:

Hozzávalók 3 db 720 ml-es befőttes üveghez

• 3 db alma (üvegenként 1 db)
• 3 csipet mazsola (üvegenként 1 csipet)
• 3×½ teáskanál cukor (üvegenként ½ teáskanál)
• 1,5 liter forralt, majd visszahűtött víz (üvegenként ½ liter)

Az almákat jól megmostam, mert amúgy fontos lenne, hogy biogyümölcsből készüljön az ital, vagy meg kellett volna hámozni, de ezt nem tettem. A hűtőben volt 3 db jonatán alma, amit már jó régen vettem, és már nem volt kedvem megenni, mert olyan kásásak lettek, na őket használtam. Elosztottam az üvegben a gyümölcsöket, szórtam hozzájuk mazsolát, egy kis cukrot, mert a cukor kell a tejsavbaktériumoknak, és felöntöttem a vízzel. Lezártam, az üvegeket (első körben nem túl szorosan), és 2 napig hagytam érlelődni a konyhában (nálam 22 fok van). Tettem alájuk tálcát is, hogyha kifolynának, akkor ne ragadjon minden tőlük. Naponta megkevertem egy saslikpálcával, de utólag azt olvastam, hogy nem szabad kevergetni, le kéne szorítani az almákat a víz alá valamivel (de az se mindegy, hogy mivel), más helyen azt olvastam, hogy ha megrázogatom a lezárt üvegben, az is jó. A második adagnál ezt csinálom kevergetés helyett. 

Ezek Micike próbálkozásai almacsutkákkal:

Azt olvastam, hogy a fermentált ételek és italok fogyasztása jót tesz a bélflórának, és hogy probiotikumnak számítanak. Az még egy érdekesség, de csak magamnak jegyzem fel ide, mert elég rosszul tudok lenni a babtól, borsótól és lencsétől, szóval azt olvastam, hogy ennek oka lehet ezekben a zöldségekben megtalálható lektin. Viszont pl. a lencsében található lektinek 72 óra erjesztés után teljesen lebomlanak. Ez jó hír, ki kell próbálnom. Tavaly szilveszterkor egy isteni vöröslencse dahlt főztem, amit aztán el kellett ajándékoznom Tomának, mert egy tányér elfogyasztása után 2 napig nem tudtam enni.

Micike elkészült fermentált almaleve:

Olvastam még sok okosságot, amit majd leírok egy következő fermentálási kísérletnél. A lényeg, hogy az én almalevem kicsit édeskés lett, nem buborékos, és első ízlelésre olyan, mint az állott cukros-citromos tea, de amint lenyelem, már finom almaízű lesz.

Ez itt Micikénél a fermentálógyár a sok uborkával és a kis almával:

Itt van rengeteg okosság a fermentálásról kezdőknek a Kreatív Farmer blogon, a laktofermentálásról tudnivalók a Fermentor blogon és szintén a Fermentoron egy fermentálás 1×1. Még az is kiderült a Kovászlabor blogon, hogy kenyeret is lehet sütni cefrével, szebben mondva gyümölcsvízzel. Tegnap az egész éjszakám ezzel ment el, nagyon-nagyon érdekes ez a téma nekem. Majd ha nyugdíjas leszek végre, akkor mindent ki fogok próbálni!

A mai cuki Soma, aki nagyon beteg volt decemberben, az orvosai vele aludtak a rendelő kövén, érte sírtak és aggódtak, mert súlyos bélgyulladása volt. És még annyi minden baj jött elő, mert ő még túl kicsike egy ilyen komoly betegséghez. Itt még nincs túl jól, egyáltalán nem biztos, hogy valaha házat fog őrizni.

Kicsit javul, kicsit visszaesik, folyamatosan aggódnak érte. És persze gyógyítják ezerrel.

Már tud enni:

És így búcsúzik az orvosoktól, mert már teljesen meggyógyult:

Házőrző lesz belőle, és szerintem elég kemény. Örülnék, ha az emberorvosok is ilyenek lennének 😍 Jó, a puszilgatáshoz nem ragaszkodom.

Bagel

Muszáj volt bagelt sütnöm, mert már régóta várakozik ez a recept a kedvencek között, hogy kipróbáljam, és akkor bejött a képbe, hogy a két ünnep között elmentünk a lányokkal Viki névnapot ünnepelni egy jó kis reggelizőhelyre, és ott kiderült, hogy ez a legkedvencebb péksüti. Rendeltünk Eggs Benedictet, ez nekem bakancslistás kaja volt (ezt nem bagellel adták, hanem angol muffinnal, amit szintén ki kell majd próbálni!). még sosem ettem, és még odáig se jutottam el, hogy megcsináljam magamnak. De majd ez is meglesz, ha nyugdíjas leszek. Mármint a saját készítés.

Szóval elmentünk a Pozsonyi útra a Briósba, erre a jó kis reggelizőhelyre négyen lányok, „Két Eggs Benedict rendel!”, és persze Mazsi és Viki különcködött, ők valamilyen menő szendvicset kértek, és azokhoz volt a bagel. Sajnos nem kaptunk asztalt az emeleten, így a lent található összes asztalt (2 db-ot) összetoltuk és elfoglaltuk. Szerencsénk volt, mert az utánunk jövőknek már nem volt hely. Viszont így a bejárati ajtó mellett ültünk, és az nem csukódott rendesen, időnként fel kellett pattanni valamelyikünknek, hogy becsukja az ajtót, ha nem akartunk megfagyni, néha a pincérek csukták, vagy udvariasan szóltak a bejövőknek, hogy nyugodtan becsukhatják. Aztán távozáskor nem tudtuk kihagyni, hogy a nyitott ajtóból visszakérdezzünk, hogy Becsukjuk az ajtót? Vették a lapot, mert mondták, hogy Áááá, nem fontos!

Azért akadt meg a szemem ezen a bagelrecepten, mert sütés előtt picit főzni kell a megformázott tésztát, és egyszer már csináltam ilyesmit, és el voltam ájulva akkor a forró víz hatásától (hirtelen megdagadt a tészta, és levegős kenyereim lettek, nem pont ilyen, mert az gőzölös, de ilyesmi volt a knédli), de most ez valahogy nem jött be. Mint látható a képen, nem egy laza, könnyű bagel lett belőle, hanem olyan, hogy megeszel két szendvicset, és másnap se bírsz enni egész nap, mert még emészted. És még szerencse, hogy jó fogaim vannak, mert az is kell hozzá. Vagy a bagelnek ilyennek kell lennie? Valamiért nagyon tetszenek ezek az Ács Bori receptek, de még egyik sem sikerült igazán. Nem baj, még próbálkozom néhányszor, aztán meg csak élvezem az olvasásukat, az is jó. Így készült ez a bagel:

Először tahngzhongot kell készíteni. Na, hát ezt is ki akartam már régóta próbálni, ez egy japán kenyérsütési mód. Á.B. itt kifejti, hogy mi is ez a tangzhong, de röviden leírom, mert időnként a belinkelt anyagok eltűnnek a netről. Szóval ez egy japán technika, aminek az a lényege, hogy a liszt mennyiségének 10 százalékából és a folyadék mennyiségének feléből, negyedéből egy csirizt kell főzni, tehát addig kell összemelegíteni a kettőt, amíg el nem kezd sűrűsödni. Ennyi.

Hozzávalók a tangzhonghoz:

• 50 gramm liszt
• 1,5 dl víz

Kis lábosban kézi habverővel kevergetve alacsony lángon addig melegítettem a vizet meg a lisztet, amíg be nem sűrűsödött. Ekkor átöntöttem a dagasztótálba, és megvártam, hogy kihűljön.

Hozzávalók a tésztához:

• a tangzhong
• egy teáskanál élesztő
• 450 gramm kenyérliszt
• 2 teáskanál só (végre elég mennyiségű sót írnak!)
• 1 evőkanál cukor
• 1,2 dl víz (nekem ez nagyon kevés volt, tettem még hozzá egy kicsit)

Az összes hozzávalót összekevertem, és megdagasztottam a gépemmel. Letakartam, és hagytam 15 percig kelni. Ekkor nyolc egyforma részre osztottam (ha jól emlékszem, 110 grammos darabok voltak), gombócokat formáztam belőlük és letakarva hagytam megint 30 percig kelni. Ezután minden gombóc közepébe lyukat fúrtam, és kicsit kitágítottam a lyukat, hogy csinos (bagel formájú) karikáim legyenek. Újból 30 percig kelesztettem őket.

Hozzávalók a főzéshez:

• 4-5 liter víz
• egy teáskanál szódabikarbóna
• egy evőkanál méz (cukrot tettem, mert nem volt mézem)

A vizet felforraltam, közben a sütőt előmelegítettem 220 fokra. Egy kis tányérba szórtam mákot, egy másikba lenmagot. Főzés után ezekbe fogom némelyiket forgatni. Kettesével a forró vízbe dobtam a karikákat, fél percig az egyik oldalát, fél percig a másikat főztem, majd kiemeltem egy szűrőkanállal és valamelyik magba pottyantottam, vagy nem. Volt amelyiket üresen hagytam. Ezután sütőlemezen szépen elrendeztem őket, és amikor mind elkészült, betoltam a 220 fokos sütőbe 25 percre.

Amikor megsültek és kihűltek, szendvicseket gyártottam belőlük. Finom volt, csak kicsit lazább szerkezetű tésztát képzeltem el, és meglepett az is, hogy milyen édes. Persze lehet, hogy a kovászos kenyerekhez vagyok szokva, és azért. 

Itt egy másik bagel recept, amit ki fogok próbálni, ebben van vaj és tojás is, és még fortélyokat is írnak, csak azt nem találom, hogy mire jó az előfőzés. Ha valaki tudja, megírhatná.

Vajjal megkentem mindkét felet, sonkát tettem rá, uborkát, salátát és vörösherecsírát, legvégül majonézt is, de azt nem kellett volna, mert az is édes volt.

Napi cuki pedig Amy lesz megint, biztos hiányoltátok már:

Elég jól áll neki, hogy ilyen okosan tud nézni