Dió

Ha neked is gondot okoz a makrancos diók kifejtése. Soha eddig nem hallottam erről a módszerről, pedig már tíz éve küzdök minden ősszel a tésai papírhéjú diónkkal, légkalapács, véres ujjak, mérhetetlen idő, törött fogak. Mert nem csak az a baj, hogy nagyon macerás az ilyen diók törése, fejtése, hanem lehetetlen nagyobb darabokban kiszedni a belét, sok kis apró morzsalék, szóval óhatatlanul benne marad némi héjdarab (tulajdonképpen nem is a dió héja, azt még ritkábban felejti benne az ember, hanem az elválasztó hártyák darabkái, amik ugyanúgy kőkeményre száradnak, és undorító dolog beléjük harapni). Hát ennek most vége. Tehát a Módszer, amit a nagynénémtől hallottam, ő meg a szomszédasszonya Kláritól:)
A diókat be kell áztatni enyhén sós vízbe (egy nagy tálba egy nagy csipet só) egy éjszakára. Utána kicsit megszikkasztjuk, és már törhetjük is (érdemes tényleg kicsit megszárítani, mert a vizes dió egyrészt befogja a kezünket, másrészt nem jó vele babrálni, maszatos, lucskos, nem az a tiszta, száraz érzés). A kalapács is könnyebben viszi, de ami a legjobb, szinte egyben fordulnak ki a megpuhult diódarabok a héjból. Isteni. Ha kész vagyunk, akkor a nyirkos dióbelet egy nagy cseréptálban vagy bármi más alkalmatosságban jól ki kell szárítani a langyos cserépkályha tetején (annak hiányában meg a fűtött szoba közepén). Aztán már ki-ki tárolja, ahogy szokta, én a moly elől a fagyasztó aljára dugdosom a diós zacskókat.

És a napi cuki:
A vonalban ismét Villám, a bukaresti szupercica, látszik, hogy nehéz, nehéz a cicasors arrafelé.

A cuki képeket Villámgazditól kaptam.