Hecsedli

 Hát, csak az fogjon hozzá, akinek kötélből vannak az idegei.  Ez is csak azt bizonyítja, hogy viszonylag kevés dolgot adnak ingyen, a hecsedli, sajnos, nem tartozik ezek közé. Még tavaly, amikor elfogyott minden értelmes lekvárunk, vett a Tamás egy kis üvegcse csipkebogyólekvárt, és az annyira ízlett, hogy elhatároztam, hogy az idén ősszel teszek el néhány üveggel. Régebben kifejezetten nem szerettem (csakúgy, mint a birsalmát), most már mind a kettőt imádom, ha így megy tovább, meg fogom szeretni még a tokaji aszút is (azt azért nem tudom elképzelni, hogy valaha is meg bírnék enni bármiféle mézes süteményt).
Na, szóval minden összejött, pont jókor le tudtunk menni Tésára, a csipkebogyó-ültetvényemre, már egy kicsit megcsípte a fagy a bogyókat, de csak pont annyira, amennyire kell, találtam egy jó kis receptet, otthon várt álmaim robotgépe, meg az Andi kölcsönadott fantasztikus gyümölcspasszírozója, kaptam egy hétfőt a lekvárfőzésre, igazán ritkán szokott minden ennyire összejönni, már ennek gyanúsnak kellett volna lennie.
De nem gyanakodtam. Pedig már a szedés sem leányálom, egyrészt kemény harc a rengeteg tüskével, másrészt mély relaxációs gyakorlat egyesével lenyesegetni az aprócska bogyókat. Több órát eltöltöttünk ezzel a remek tevékenységgel a gyönyörű hétvégi napsütésben brigádtagjaimmal.

Kerti kesztyű, metszőolló, kis fémvájling, nagy szatyor, ez volt a felszerelés. Az volt a leghatékonyabb, ha szép hosszú ágakat vágtam ki, és azokról vagdostam le egyesével a bogyókat, így kicsit tisztult is a terep, mert nem szívesen nyúlkáltam bele a bokrok belsejébe, de sajnos, minden óvintézkedés dacára tele vagyok apró tüskékkel. Szóval egyáltalán nem volt egyszerű a dolog.
Persze nem mértem le, de olyan 6-8 kilót szedhettem. Otthon gondosan három részre osztottam a zsákmányt, a legnagyobb részből lekvárt terveztem, a két kisebbnek pedig teaként kell majd szerepelnie, hol itt, hol ott.
A lekvárnak szánt bogyókat megtisztítottam, azaz ollóval levágtam minden egyes darab szárát és végét, hát, azért ezzel is el lehet remekül piszmogni, de ki lehetett bírni, a meggymagozásnál pl. sokkal jobb, mert ilyenkor már csak egy kicsit szúr, viszont egyáltalán nem fröcsköl :)
Aztán alaposan megmostam, és két nagy lábasban feltettem főni, annyi vízben, hogy jó alaposan ellepje. A recept szerint hozzátettem mindkét lábasba 3-3 apróra vágott, megtisztított almát is, és másfél órán át főztem, fedő alatt, ez nagyon kényelmes része a munkának, még kevergetni is alig kellett, mért is akarna leégni.
Aztán jött a borzalmak borzalma, a passzírozás, Mindig is utáltam passzírozni, egyszerűen elkerültem azokat az ételeket, ahol kellett volna. Az is lehet, hogy sosem volt megfelelő szerszámom, de mindig csak összemocskoltam az összes edényemet és a konyhát, a kétes eredményért. De hát most nem volt mentség, a csipkebogyót tényleg át kell passzírozni, meg kell szabadulni attól a rengeteg szúrós magtól. Először botmixerrel összenyomkodtam a szemeket. Aztán a csodapasszírozón megpróbáltuk átengedni, de elég nehezen boldogult vele, lassan haladt, tömködni kellett, fogalmunk sem volt, hogy jól állítottuk-e be a csavart, hogy nem túl szoros, vagy nem túl laza, egyszer-kétszer teljesen szétszedtük menet közben, stb., stb. Végül is, ami kijött, az nagyon szép, sűrű anyag volt, és a magok is jó szárazak voltak, látszott, hogy működik ez a szétválasztás, csak nagyon lassú és rémesen maszatos volt, nem a gép fröcskölt, hanem ahogy kanalanként pakolta az ember, meg itt-ott azért kicsit szivárgott ez a remek, vörös ragacsos lé. Közben a Tamás még tett egy teljesen eredménytelen kísérletet egy szép régi paradicsompasszírozóval, na szóval pillanatok alatt tele lett a konyha különféle állapotú csipkebogyószószokat tartalmazó lábasokkal, tálakkal és egyéb tárgyakkal, minden vörös volt és ragadt, nem hiszem, hogy le tudnám írni az állapotokat. Közben még a recept előírásai szerint azzal is szórakoztam, hogy a már átpasszírozott magokat kis vízben beáztattam, alaposan átkevertem, és ezt több szűrőn át átszűrtem, még így is sok gyümölcshúst meg lehetett menteni. Mindez, úgy éreztem, órákon át folyt, az is lehet, hogy csak kettő volt, de jóval tovább tartott, mint amit el lehet viselni. Kristály tisztán éreztem közben, hogy ennyit még soha semmivel nem szenvedtem a konyhában. Meg hogy baromira nem érdekel a csipkelekvár. De ekkor már nem nagyon lett volna értelme feladni, mert már tökmindegy volt, hogy egy lábasba öntöm-e a leveket, vagy a vécébe.
Amikor megint eljutottam odáig, hogy a két nagy lábasban volt a vörös szósz (most már magok nélkül), de a konyha egyéb tárgyain és tárgyaiban már nem, akkor már csak egy sima lekvárfőzés volt hátra (az eper pl. innen indul eleve). Hozzáadtam egy kiló cukrot összesen, az eredeti recept egy kiló péphez fél kiló barna cukrot ajánl, én fehéret tettem, és arányaiban kevesebbet, mindig kevés cukrot használok a lekvárokhoz. Addig főztem, amíg a cukor teljesen felolvadt, és kicsit be is sűrűsödött a lekvár, olyan húsz percig, kb., ekkor már folyamatosan kell keverni, mert hajlamos a leégésre.
Aztán tűzforrón tisztára mosott üvegekbe töltöttem, öt percre fejre állítottam őket, aztán mehettek a száraz dunsztba néhány napra.

Nagyon-nagyon finom lett, sűrű, édes, ezen a képen talán látszik az állaga:

Még nem döntöttem el, hogy mi lesz jövőre. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt meg tudom ismételni még egyszer, de hát majd meglátjuk.

Update:
A következő kísérlet jobb lett:) Lásd itt.