Mogyorós csokoládészívek dióval

Minden reggel, kávéfőzés közben az az első dolgom, hogy kinézek a konyhaablakon. Bár elég lehangoló a látvány a szürke betonlakásokkal körülzárva, vannak azért szép kis kertek is, amikben gyönyörködhetek, ha már sajnálatos módon nem a saját tanyasi házam ablakán kipillantva nézegethetem a tájat, vagy gyümölcsfáimat és virágaimat.

Azonban van egy ilyen csúnyácska előkert is, amit lomtárnak használnak leginkább, és ma reggel hétkor azt vettem észre, hogy jól összegömbölyödve egy szép nagy fejű, fekete-fehér foltos óriási kandúr durmol az egyik párnázott széken. Elég hideg volt, sajnáltam szegényt, de láthatóan nem fázott. Aztán elmentünk tesómmal vásárolni egy bizonyos áruházba, ami vasárnap reggel fél nyolckor is nyitva van már, és közben sok mindenről beszélgettünk, köztük erről a cicáról, kutyákról és álmodoztunk, hogy ha majd kertes házunk lesz, biztosan hozzánk is csapódik egy ilyen szép kandúrka, és biztosan lesz kutyánk is. Tesóm kutyamániás, ezt mindenki tudja róla. Megláttunk egy szép ír szettert, arról került szóba, hogy a kutyák milyen okosak, s én ellenpéldaként a konyhaablakom alatt lakó szomszédnak a kutyáját hoztam fel, amelyik olyan buta, hogy évek alatt se tudták beidomítani semmire, úgy kell sétáltatniuk, hogy ezerrel rohannak az erősen megfeszült póráz másik végén fuldokló kutya után.

Amikor hazaértünk a vásárlásból, a cica még mindig durmolt, csak sokkal jobban összegömbölyödött, aztán volt szerencsém egész nap megfigyelni a tevékenységét: hosszan mosakodott, sétált egyet, visszajött aludni. Egy ilyen alkalommal kinyitották az ajtót, talán szellőztetni és a buta kutya kidugta a fejét. Mindenfelé ugatott, de a cicát legalább félóráig nem vette észre! A cica persze halálos nyugalommal feküdt a jól bemelegített székén és figyelte a kutyát. Fel nem foghatom, honnan tudta, hogy a kutya nem fér ki a rácson! Egy idő után aztán észrevette a cicát, akkor ugatta, morgott rá, megpróbált kijönni, de nem sikerült neki.

Isteni élmény volt a cicát figyelni, bearanyozta a szürke vasárnap reggelt, életet hozott abba a ronda kertbe, ösztönzőleg hatott sütési (és konyhában tartózkodási) kedvemre és megéreztem: ez lesz a napja, hogy diós csokiszivecskéket süssek! :-)

A receptet Csibénél találtam és mivel már régóta tervezem, hogy beújítok valamit a karácsonyi aprósütik sorába, elmentettem a receptet. Ez lett az első újítás, de még nincs vége!

Hozzávalók:

- 20 dkg liszt

- 12,5 dkg mogyoró (nekem most csak dió volt itthon)

- 5 dkg kakaó

- 12,5 dkg vaj

- 14 dkg nádcukor

- 2 db tojás

- só

A szobahőmérsékletű vajat habosra kevertem a cukorral, hozzáadtam az egyik tojást és a másik tojás sárgáját. A fehérjét félretettem, később szükség lesz rá. A lisztet összekevertem a kakaóval és 7,5 dkg darált dióval, majd ezt a keveréket a vajas-cukros-tojásos krémhez adtam. Addig kevertem a robotgéppel, amíg szépen összeállt. Becsomagoltam folpackba és betettem a hűtőbe. A recept szerint 30 perc elég neki, én csak másnap nyúltam hozzá ismét.

Ekkor elővettem, negyedórát hagytam melegedni, majd enyhén lisztezett pulton kinyújtottam kb. 5 mm vastagságúra. Elég nehéz volt vele bánni, eleinte mérgelődtem is egy kicsit, de aztán mégsem volt semmi probléma, sikerült két részletben kinyújtani. Megkentem a tetejét a maradék tojásfehérjével, megszórtam a maradék aprított dióval és szivecskéket szaggattam belőle. Sütőpapíros tepsin, 180 fokos sütőben 10 percig sütöttem. Az első kóstolás után eldöntöttem, megtartom a receptet!

Szép kosárkába téve pár darabot, celofánnal becsomagolva, fahéjrúddal, szárított naranccsal, vagy fenyőággal feldíszítve jó kis karácsonyi ajándék lehet belőle.