Hagymás mozzarellás tészta

A karácsonyi ünnepek után éppúgy, mint Csincsilla, általában én is megfogadom, hogy egészségesebb ételeket fogok főzni, s ezért az idei első nagybevásárlásom alkalmával rengeteg zöldséget, gyümölcsöt és sajtot vásároltam össze: padlizsánt, sárgarépát, fehérrépát, gombát, újhagymát, póréhagymát, koktélparadicsomot, kínai kelt, brokkolit, mozzarellát, márványsajtot, parmezánt, rengeteg gyümölcsöt, és még jó hosszan sorolhatnám. Egy normális családban ez a zöldségmennyiség nem okozna vészhelyzetet, de mivel nálunk csak én eszem meg a belőlük készült ételeket, ezért igen lassan tudom feldolgozni őket, azaz mára elkezdtek szépen tönkremenni, úgyhogy rohamtempóban megkezdtem a feldolgozást. A mai feladat a mozzarella és az újhagyma megmentése volt.

A receptet már jó régen kinyomtattam Stahl Judit honlapjáról, s ez egyike azon receptjeinek, ami eredetileg 3 hozzávalóból áll, de feltételezi, hogy a többi 5 hozzávaló mellesleg mindenkinek van otthon.

Hozzávalók:

- 1 csomag szélesmetélt

- 1 zacskó mozzarella sajt

- 1 csokor újhagyma

Eddig a recept, és ami még biztos mindenkinek van:

- 3 gerezd fokhagyma

- 1 fej lilahagyma

- friss vagy szárított bazsalikom

Felaprítottam az összes hagymát és sózás-borsozás után egy teflonserpenyőben kevés olívaolajon megpároltam. Megszórtam szárított bazsalikommal, és abban a pillanatban, amint megéreztem az illatát, kénytelen voltam még pár szem koktélparadicsomot felnegyedelni és a bazsalikom után küldeni a serpenyőbe. A hagymákra szórtam a felkockázott mozzarellát is kicsit összemelegítettem őket. Közben kifőztem a tésztát is és miután leszűrtem azt is a serpenyőbe öntöttem és összeforgattam a hagymás-sajtos-pradicsomos raguval. Frissen nagyon finom volt, csak valahogy hiányzott belőle valami intenzívebb íz, például még több paradicsom, vagy valami erősebb ízű sajt.

Újévi fogadalmaim között van szokás szerint, hogy nemcsak egészségesebben étkezem, hanem kevesebbet iszom, kevesebbet bulizok, kevesebbet alszom és többet sportolok. Igyekszem ezeket betartani, de némelyiket (vagy mindet) nem mindig sikerül, legutóbb például amikor elmentem a Jazz Gardenbe szokásos pénteki bulinkra.

Tesóm hozott haza a buliból, és ahogy kiszálltam az autóból, odajött hozzám a hideg éjszakában egy gyönyörűséges kicsi kandúr, alig merem leírni: álló farokkal, hangosan dorombolva, igen kedves kis jószág volt. Azt hiszem az akkori érdekes lelkiállapotomnak volt köszönhető (ugye ismerjük: "szeretlekre ittam magam" - ahogyan fiam szokott jellemezni ilyenkor), hogy gondolkodás nélkül felkaptam a macskát és szorosan magamhoz ölelve érkeztem haza, Toma legnagyobb döbbenetére. Amikor letettem a szoba közepén, azonnal otthon érezte magát, és pontosan úgy viselkedett, mint annak idején Csincsillával közös gyönyörű, okos kiscicánk, Norcika: mindehol körbejárt, mindent felfalt, mindennel játszott.

Gondoltam, csak megetetem, játszunk vele egy kicsit és visszaviszem az utcára, hiszen látszott és érződött rajta, hogy van gazdája: a bundája meleg volt, a szőre tiszta, fényes, egyáltalán nem volt benne bolha és hangsúlyozom, nagyon barátságos cica volt, aki bízik az emberekben. Na szóval, megetettük, s a cica egyenesen bement Toma szobájába (ez volt Norcika kedvenc helye is), felugrott az ágyára, mosakodott, dorombolt, dagasztott, majd békésen elaludt. Látszott rajta, hogy ágyban szokott aludni. Mivel szegény kisfiamnak elfoglalták az ágyát, ő addig virrasztott, amíg a cica hajnalban fel nem ébredt, ekkor nagy egyetértésben lesétáltak az utcára. Gondolom, kicsi kandúrkánk hazament. Igen, tudom, nincs happy end, bár szerintem ő nem örült volna, ha bezárom a lakásba, és a gazdája is évekig bánkódott volna utána, mint ahogy mi is Norcikánk után még mindig.