Rumos birslekvár és maraton

Ilyen gyönyörű birskörtéket (? azt hiszem, ez az, nem? mert körteforma:)) kaptam, valamit kellett vele kezdeni. Egyszer-kétszer már én is nekiveselkedtem a birsalmasajt-gyártásnak, de az mindig maga volt a tökéletes kudarc. Nem rossz volt, vagy kicsit tökéletlen, vagy folyós, vagy ízetlen, hanem mindig a kukában landolt. Tavaly megpenészedett a száradás helyett, erre még emlékszem, a többire már nem, szerencsés természetem van, a kudarcokat kitörlöm:) Csak akkor ehettünk egy kis sajtot, ha az Andi megszánta a Tamást, de két éve már pálinkánk sincs. Szóval tavaly megfogadtam, hogy az idén maximum birsalmalekvárról lehet szó, az is nagyon finom, és talán nem kell majd kidobni.
Van otthon is egy birsalmafánk, de nagyon hibás a termése, azzal mindig azt csinálom, hogy a rossz részeket kivágom, alaposan lesikálom, félig megfőzöm, és akkor távolítom el a héját, magházát, egyéb, nem kívánatos részeit, így nem törik bele a kezem a hámozásba. De ez a kupac birs most annyira szép volt, hogy még nyersen meghámoztam, magháztalanítottam, felaprítottam. Kis vízzel feltettem főni, amikor már jó puha volt (hát, biztos kellett neki húsz perc), akkor öntöttem hozzá némi cukrot, szeretem a cukormentes lekvárokat, de a birs azért nem ez a műfaj), még öt percig forraltam.
Botmixerrel kicsit összenyomkodtam, kevertem hozzá egy kupica finom rumot, és már mehetett is az előkészített tiszta üvegekbe, és irány a szárazdunszt. (Ez a része már pont úgy ment, mint pl. a baracklekvárnál.) Hat vagy hét kicsi üveggel lett, beosztjuk a télen:)

És akkor a dicsekvő rész:

A vasárnapi termés. Nagyon büszke vagyok rá. 51 évesen lefutottam életem első maratonját, 4:51:11-es idővel (öt órán belül szerettem volna célba érni, szóval elégedett vagyok vele:)). Négy éve kezdtem el futni, nulla sportmúlttal, reggelente végiglökdöstem magamat a margitszigeti futókörön, iszonyatos erőfeszítéssel, hol lassan kocogva, hol gyalogolva (ezúttal is szeretném Macska barátnőmnek örök hálámat kifejezni, mert ezen a maratonon nem indultam volna el, ha ő és a Bodor Éva nem találja ki ezt a hülyeséget, hogy álljunk neki futni a mi korunkban és a mi súlyunkkal:)). Aztán egy kicsit már belejöttem, jöttek a félmaratonok, eleinte szenvedve és nagyon lassan, később már icipicit gyorsabban, és egyáltalán nem szenvedve. Most végre el mertem indulni a maratonon. Szívesen írnám, hogy örömfutás volt, de nem volt az, kicsit hosszú volt és kicsit nedves. Volt, amikor nagyon elfáradtam, a végére azért magamhoz tértem:)

Ezt a képet a Tamás csinálta (féltávtól kísért biciklivel ez esőben, szegény, csoda, hogy nem fagyott meg), azt mondta, mondjam azt, hogy állt a troli:) Itt már csak 1 kilométer van hátra, ekkor már elég valószínűnek éreztem, hogy beérek a célba.
Szóval nagyon örülök, hogy sikerült, na. Most egy-két napig az a feladatom, hogy minél több sütit egyek, és ne fussak, talán menni fog. Aztán szeretnék majd jövőre egy meghalás nélküli maratont.