Tyúkhúsos ravioli

Avagy tyúkhússal töltött derelye, mert Domi reklamált, hogy miért nem magyar neveket adok az ételeknek, s igaza van.

Csincsillától is kikaptam, amiért régóta nem írtam a blogba. Pedig annyira készültem a hétvégén újfajta kajákkal, de a futóversenyen való részvétel után csak arra voltam képes, hogy a másfél kilós tyúkocskámból egy finom levest főzzek. Még hogy főzzek! Amíg vízszintes helyzetben próbáltam kipihenni a 3,3 kilométer okozta fáradalmakat, addig mintegy 3 óra alatt magától megfőtt a leves.

Úgy terveztem, hogy valami újfajta levesbetéttel fogom meglepni családomat és a kedves blogolvasókat: tojáskocsonyát akartam készíteni, de ez pont annyira nem jött össze, mint a főtt tyúkhúsból tervezett currys tyúk. A currys tyúk elkészítését leginkább nem az én fáradtságom, hanem családom igen-igen jó étvágya akadályozta meg; legnagyobb örömömre majdnem az összes húst lecsipegették a csontvázról. A maradék húst ezért leszedtem még melegében a tyúkról, a csontokat becsomagoltam Zokni-kutyának, a húscafatokat pedig a kiszáradás ellen annyi levessel öntöttem le, hogy ellepje. Így szépen előkészítve várták a mai napot.

Kicsit változtatni akartam az előző raviolibejegyzéshez képest, ezért nekiálltam az interneten recepteket keresni. Egyik kedvenc találatom a húsos ravioli receptje volt, amely úgy kezdődött, hogy hozzávalók: 50 db húsos ravioli. Ugye viccelsz? Köszi!

Hozzávalók a tésztához:

- 25 dkg rétesliszt

- csipetnyi só

- 1 evőkanál víz

- 3 tojás

- 1 evőkanál olívaolaj

- 1 tojássárgája (fehérje félretéve!)

Amikor nekiálltam a Jamie-től tanult módon aprítógéppel tésztát "gyúrni", eszembe jutott az a könyv, amit egyszer Csincsillától kaptam kölcsön (sajnos a címére nem emlékszem), és amiben a főhősnő kedvenc szabadidős tevékenysége egy hosszú munkanap után a főzés volt. Na pont így voltam ezzel én is, annyira élveztem, hogy ma egy ilyen bonyolult és kissé hosszadalmas vacsorára szántam rá magam.

Szóval robotgéppel állítottam össze a tétsztát. Nem tudom mitől függ, hogy néha fantasztikusan morzsássá áll össze, épp úgy, ahogyan Jamie mutatta be a tévében, más alkalmakkor meg borzalmas ragacsos dolog lesz belőle, ami majdnem leégeti a gépet is. Na ma a (b) verzió állt elő, ezért egy kis lisztet gyúrtam még hozzá kézzel, hogy ne legyen annyira ragacsos. A sok tojástól gyönyörű sárga gombóc lett a végeredmény. Folpackkal letakarva félretettem pihenni.

Amíg a tészta pihent, nekiálltam a töltelék elkészítésének. A húslevesből egy villával kikanalaztam a húscafatokat és az aprítógéppel pépesítettem. Ezután hozzáadtam még 2 hajszálvékony szelet apróra vágott szalámit, sót, borsot, szárított petrezselymet és egy tört fokhagymagerezded, egy nagyobb csipet reszelt parmezánt és egy jó löttyintésnyi tejszínt. Újból pépesítettem a géppel, végül kóstolgatás után még sóztam, borsoztam, kevertem, amíg elég finom nem lett.

A raviolikat a szokásos módon elkészítettem: tésztanyújtó gépemmel kinyújtottam a tésztát, közben azon gondolkodtam, nem is tudom mi lenne velem enélkül a fantasztikus gép nélkül. Na ez az a "nem is tudom mi lenne velem" kezdetű közhely, amelyik olvasásakor azonnal elkattintok másik oldalakról, mert tényleg, mi lehetne valakivel pl. egy tésztanyújtó gép nélkül? Hát semmi, minden ugyanolyan lenne, nem igaz? Mégis tényleg ezt gondoltam most én is. Mármint hogy mi lenne velem enélkül a szuper gép nélkül? :-)

A kinyújtott 10 centi széles tésztacsíkokra (2 csík lett, mert a bucit nagyjából félbevágtam nyújtás előtt) 5 centiméterenként tölteléket halmoztam, tojásfehérjét kentem a töltelékek köré és a tésztacsík szabadon maradt felét ráhajtottam a húspéppel pöttyözött tésztacsíkfélre. Jól lenyomkodtam, derelyevágóval felkockáztam. Amíg a víz felforrt, várakoztak a konyhapulton.

A paradicsomszósz most úgy készült, hogy egy fej lila hagymát felaprítottam, megdinszteltem olívaolajon, ráöntöttem az üveg alján lötyögő egy korty fehérbort, hozzáadtam egy hámozottparadicsom-konzervet, úgy 2-3 deci házi paradicsomlét, egy löket házi ketchupot, és a húslevest, amiben a husik áztak. Só, bors, bazsalikom, és a szokásos rotyogtatás következett, amíg jól be nem sűrűsödött a mártás.

Már csak a tészta kifőzése maradt hátra, és lehetett enni. Szerintem nagyon finom lett, megérte a kétórás konyhai alkotást, bár még azt se mondhatom, hogy megérte, mert jó volt látni, ahogyan a családom egy szempillantás alatt eltüntette a vacsorát, mert Toma csak a kedvemért eszi meg ezeket a töltött tésztákat. Saját magam miatt is megérte na!

A futóversenyről is írnék pár szót: Mazsival mi a 3,3 kilométeres szakaszon indultunk, és bár majdnem ennyit szoktunk futni a patak partján (amikor futunk), de ebbe most majdnem belehaltam. Csincsilla is velünk indult rögtön azután, hogy lefutotta a 6,4 kilométert, és nem sokkal azelőtt, hogy nekiindult a 12 kilométernek, egyszóval Csincsillának második távja volt ez a Minicitta 3,3 kilométer, de a cél előtt nem sokkal úgy elsprintelt mellőlem, mintha akkor állt volna be kipihenten, mindezt csak azért hogy megörökítse, amint beájulok a célba a mosolygós Mazsi támogatásával. Sajnos szem elől tévesztettük egymást, így a szörnyűséges célbaérkezésemről nincs fotó, csak percekkel később a naggyon piros arcomról. Mazsi az, aki mosolyog - természetesen. Csincsilla később lefutotta a 12 kilométert, amin indult Micike is. Az időket sajnos nem tudom, remélem megírják a kíváncsi utókor számára. A mi időnket Mazsi tudja, de valami 25 perc volt.