Mesés banánkenyér dióval, csokival, vörösáfonyával (gluténmentes, tejmentes)

Annyira jó volt. Ha karácsonykor gyümölcskenyérre vágyom, ezt kapom majd magamtól. És jól eldugom, senkinek sem adok belőle. Tényleg isteni. De nem azért mesés. Hanem a sok hármas meg háromszor hármas miatt. Mert most ehhez volt kedvem.

Hozzávalók:

90 g kókuszzsír
3 tojás
1 csipet só
1 evőkanál cukor (de még ez is kihagyható)
1 csomag rendes vaníliás cukor
fél csomag rendes sütőpor
3 túlérett banán
90 g dió
33 g aszalt vörös áfonya
bio narancshéj
1 kezeletlen citromhéja és leve
90 g vegyes liszt (nálam barna rizsliszt, hajdinaliszt és Schar gm lisztkeverék, de nyilván bármi jó, lehetőleg teljes kiőrlésű)
66 g étcsoki

Röviden:  mindent összekevertem, és megsütöttem. Kicsit hosszabban: először elektromos habverővel a folyós kókuszzsírt, a cukrot és a vaníliás cukrot, aztán fakanállal beledolgoztam az összes többit, a csokit apróra törve. Bio narancshéjam volt a hűtőben, néha veszek egy kilót, és a héját lefagyasztom, így mindig van otthon, nem kell sok egy sütibe. Papírral bélelt hosszú forma, és olyan 180-190 fokon nekem 35 perc volt. De vacak a sütőm, szóval az is lehet, hogy kicsit több idő. Vagy kevesebb.
Ha kihűlt, akkor még lehet vele szórakozni. Én eredetileg cukormázzal akartam becsíkozni, de pont jó volt az íze, szóval inkább nem rontottam el plusz cukorral. Illetve egy kis porcukor ment rá, de az jóval kevésbé viszi el az ízek arányát, mint a vaskos cukormáz. Tehát kis porcukor rá, aztán jól eldugni.

Napi cukinak meg vacak kép jön. Megint találtunk egy kiscicát az udvarunkon (írtam már, hogy rendkívül bőven termő kis földdarab, legalábbis kiscicaügyben). 3-4 hónapos kis kandúrka. A Karika nevet kapta, mert mind a két oldalán vastag karikákat hord (DT szerint kakaós csigákat). Pár napja kosztol nálunk, most már van egy pici hús is azon a kis véznácska csontvázon. A szőre eltakarta, de rémesen sovány volt. Az első egy-két napokban folyamatosan fuldokolva zabált. Most már csak simán zabál. Mindig. És nagyon sokat. Mindent tud, amit egy kiscicának tudnia kell: szobatiszta, kutyakompatibilis. Iszonyat hangerővel dorombol. És imádja, ha simogatják, főleg a hasiját. Meg a füle tövét. Gazdit keres. Nálunk létszámstop van. Hétvégén majd lesz róla profi kép is, most csak azért teszek be egy nagyon vacakot, hogy lássátok, milyen is a kis Karika.

Diós-meggyes minimuffin (gluténmentes, tejmentes)

A sok tavalyi almás-mákos után lehet, hogy az idei a diós-meggyes lesz, mostanában valahogy erre vagyok rákattanva. Itt az első kis képviselő, ahogy magamat ismerem, lesz még vagy tíz majdnem ugyanilyen. A minimuffin azért jó, mert a beléhez képest viszonylag sok a szépen megpirult kéreg, nekem jobban bejön, mint a normál méretű. A következő mennyiségből pont egy adag lett (24 kis pöttyöcske).

Hozzávalók:

13 dkg dió
1 csomag vaníliás cukor
2 evőkanál hajdinaliszt

1 evőkanál gluténmentes lisztkeverék (Nutri Free)
1 evőkanál barna rizsliszt
1 evőkanál rizsdara
2 tojás
1 kezeletlen citrom leve és héja
2 késhegynyi szódabikarbóna
0,7 dl olívaolaj
fél csomag sütőpor
1,7 dl víz
meggybefőtt vagy fagyasztott meggy

Gluténesek nyilván használhatnak rendes lisztet a sok kacat helyett (mondjuk 2,5 evőkanál teljes kiőrlésű lisztet, 2 evőkanál finomlisztet, meg 1 szűk evőkanál búzadarát), de az az igazság, hogy a kevert tészták finomabbak gluténmentes lisztekkel. A rizsliszttől nagyon lágy, selymes lesz, a hajdina pedig dióval mindig is frenetikus.
Szóval összekevertem a száraz cuccokat. Egy másik tálban a tojásokat a citrom levével, reszelt héjával, olívával. Kikentem olajjal a sütő mélyedéseit. (Az az igazság, hogy nem volt otthon minipapírom, így kicsit beleragadt, hiába kentem ki, tehát vadászok majd.) Előmelegítettem a sütőt 180 fokra. Lecsöpögtettem 24 szem meggyet. Ha már minden készen állt, akkor kevertem csak össze a szárazat a nedvessel, ugye az volt a célom, hogy a sütőben kezdjen el dolgozni a szódabikarbóna meg a sütőpor. Hozzákevertem a vizet is. Sűrű, de még folyós masszát kell kapni. Beleöntöttem egy csőrös kancsóba, és majdnem színültig töltöttem a mélyedéseket. Mindegyikbe nyomtam egy-egy meggyszemet, és mehetett is a sütőbe. És persze nem mértem, hogy mennyi idő volt, olyan 20-25 percre tippelek. Rácsra állítottam (miután kioperáltam a sütőből). Aztán már mehetett deszkára. Megszórtam porcukorral.

Szerintem jó lett, kifejezetten szaftos, semmi fűrészpor-effektus.

És akkor a beígér napos cukik. Annyira jól áll nekik az ősz (is).

Reggel, kora délelőtt a pince előtt lehet a legjobban napozni. Főleg, ha nem felejtem el kirakni a párnákat. Most nem felejtettem el.

És közben cseresznyefalevelekkel lehet vakarózni.

Annyira édesen beszőrösödött Kóficka, pont olyan most, mint egy plüssmaci. Jövő nyárig nem lesz nyiratkozás. Zsuzsikának nem ez a legelőnyösebb beállása, de majd a következő kép jobb lesz.

Déli lépcső. Jól átforrósítja ezt a kis gömbölyű foxitestet alul-felül.

Kökénylekvár (meg egy kis hecsedli)

Megvolt az utolsó tésai hétvége. Bezártunk. Búcsúzóul szedtünk egy csomó csipkét és áfonyát, az idén különösen bőven termett mind a kettő. A csipkebogyó kisebb részét szárítom, ezt iszom reggelente. Nagyobbik részéből lekvár készült, csakúgy, mint a kökényből. A csipkéről nem szeretnék írni. Gondolni sem igen rá. Pont olyan borzalmas volt, mint szokott, talán kicsit rosszabb. Évente egyszer használom a passzírozógépemet, ez az idő pont elegendő arra, hogy tökre elfelejtsem, hogy kell összerakni. Papír nem segít. Az idén háromszor kellett szétszednem, mert nem működött, de sajnos ez mindig csak akkor derült ki, amikor már csurig volt ilyen-olyan állapotú csipkebogyóval. Ilyenkor kihúzom a 220-ból (némi eszem még maradt), odavonszolom a mosogatóhoz (közben bánatosan figyelem a kőre csurgó ragacsos, piros maszatot, és megpróbálok legalább nem belegyalogolni), csurig csipkeszószosan megpróbálom szétszedni, menteni, ami menthető (hiszen mire idáig eljutok, minden egyes csipkebogyóval személyes testi kapcsolatom alakult már ki). És már nem is anyázok közben, annyira borzalmas. Papírtörlőtengerrel és száz konyharuhával próbálok kilábalni a maszat alól. Szétszedem a passzírozót, mind a százhárom elemét szépen elmosom. Kitakarítom a mosogatót. Feltörlöm a padlót, hogy ne csússzak el, és kezdem elölről. A harmadik után jött a szikra, hogy talán csipke nélkül, üresen kéne elindítani, és úgy megnézni, hogy forog-e minden. De addigra már rájöttem, hogy kell összerakni, és forgott is. Na, utána már viszonylag békésen ment minden. A technológia mondjuk pont olyan, mint tavalyelőtt előtt előtt. Vagy majdnem. de most erről nem szeretnék írni. Majd talán máskor. Merthogy ez a kökényes poszt.
A kökény merő szórakozás a csipkéhez képest. Csak a kis szárvégeket kell kézzel lecsipegetni, már amelyiken megmaradt (az igazán érettek anélkül jönnek le a bokorról). Megmosom, és mehet is a befőző lábasba. Öntök alá kevés vizet (nem kell nagyon-nagyon spórolni, mert elég száraz a gyümölcshús), néha megkeverem, és addig főzöm, míg meg nem puhulnak a szemet (hát, nem mértem, de úgy óra körül lehet). Hagyom egy kicsit hűlni, aztán jöhet a passzírozás. A kökénynek viszonylag nagy magja van, szóval elég egyszerű. Fogom a gyümölcsmosó tálamat, aminek elég nagyok a kis lyukacskái, beleöntöm, és krumplinyomóval meg fakanállal áttaszigálom. Nem izgulok, hogy sok marad a magokon, mert azt még kifőzöm úgyis. Tehát a szűrőn fent marad magokat ismét egy lábasba rakom, öntök rá vizet viszonylag bőven, és forralom jó negyedórát. Utána ezt már nem is passzírozom, mert mindenki szépen leázott róla, csak átöntöm a szűrőn. A befőző lábasban egyesítem a sűrű, első passzírozmányt meg ezt a szintén elég sűrű levet. Felrakom főni, és fedő nélkül beforralom kb. a felére (ez persze attól függ, mennyire vizezte az ember menet közben). Néha meg kell keverni, de elvan magában. Ide teszem a képet, jól látszik a fazék oldalából, hogy mennyire besűrűsödött.

Ha már elég jónak látom az állagát, adok hozzá cukrot, hát ez tényleg ízlés kérdése, ehhez a mennyiséghez mondjuk 10-20 dekát. Még forralom tíz percig, de már ott vagyok a közelében, gyakran kevergetem. Jó sűrű lesz, de azért hígabb, mint a csipke. A felső képen jól látszik az állaga. Pici üvegekbe töltöm (nagyon tömény lekvár, egyszerre csak kevés fogy belőle), lezárom, fejre állítom, stb. Dunsztolni már nem kell. Vigyázat, nem gyereklekvár, legalábbis ilyen kevés cukorral. Kicsit fanyar, kicsit keserű. De a  mienk.

Napi cuki helyett napi szomorító. Őszi Tésa.

Azért napsütésben még ez sem ilyen depresszív. Ha jók lesztek, holnap kaptok olyat is. Akkor már eb is lesz (beláthatjátok, hogy ilyen időben nem lehetett őket kiverni a meleg cserépkályha mellől).