Sült alma kekszmorzsával és sült tejföllel, vagy házi vaníliafagyival vagy tejszínhabbal - Teknős tanösvénnyel

VÉGRE! Végre vége ennek a nyárnak! Nagyon vártam már, igaz, hogy egyből tél lett, de nem érdekel. Végre süthetek. Végre végigalhatom az éjszakát. Végre ki tudok mozdulni a lakásból ... ha nem esik az eső. Ezt egyébként nem értem, ez most milyen éghajlat? Van egy esős évszak meg egy száraz-forró? Kész, nincs már tavasz meg ősz, meg tél? Na mindegy. A nyár végét sült almával ünnepeltem, mivel mással? Az alma ugyanabból a szállítmányból van, amit a szökött malackák is kaptak. 

Már napok óta figyeltem az időjárás-előrejelzést, és láttam, hogy hétfőn jön a lehűlés, de nem hittem el, mert mostanában sosem szokták eltalálni. Mivel a hétvégén se volt már annyira embert próbáló a meleg, vagy legalábbis azt hittem, hogy nem lesz az (de sajnos az volt), egy barátommal (Bélával) megbeszéltük, hogy elmegyünk vasárnap bringázni. A Dunakeszi lápi tanösvényt néztem ki, a neve Teknős tanösvény. Nagyon izgalmas hely, bár most eléggé ki volt száradva, de rengeteg néznivaló volt így is, és jó volt egészen benne lenni a természetben. Még akkor is így éreztem, ha ezt a kis tőzeglápot az M0-ás, az Auchan és egy üdülőterület zárja körbe, valahogy sikerült azt a jó érzést keltenie bennem, hogy távol vagyok mindentől. Jó volt az is, hogy nem volt tömeg. És nagyon tetszik, hogy ilyen közel van hozzám ez a tanösvény, bármikor meg tudom látogatni, például majd azután is, amikor az esők feltöltik a lápot. Állatokat sajnos nem láttam egyet se, teknőst se, de majd ha lesz víz, akkor még bármi lehet!

A fahéjas sült alma receptjét itt találtam. Megörültem neki, mert pont három almám volt itthon, amit még Olgitól kaptam. Volt itthon édes fehérborom is, mert véletlenül sikerült egy üveg félédes Szürkebarátot vennem Micikének májusban, amikor itthon járt. Hősiesen meg akarta inni, de nem engedtem, gondoltam, majd mindenféle főzésekbe elhasználom. Vagy kiöntöm. De egyelőre még nem öntöttem ki, és most milyen jól jött! Különben úgy képzelem, hogy száraz borral is jó lehet.

Hozzávalók:

• 3 db alma
• fél citrom leve
• 0,5 dl édes fehérbor (nálam félédes)
• 5 dkg vaj
• 1 evőkanál barna cukor
• 1 csomag vaníliás cukor (nálam fél csomag)
• 1 teáskanál fahéj
• kekszmorzsa (nálam zabkeksz, amit reggelire szoktam enni, és a bödön alján mindig összegyűlik egy csomó kekszmorzsa)

Az almákat félbe vágtam, magházukat kivágtam, és meghámoztam. Citromlével megcsepegtettem, hogy ne barnuljanak meg (ezt amúgy nem értem minek csináltam, amikor pár perc múlva barna cukorral kenegettem, amitől megbarnult). Amikor mindegyik almával elkészültem, akkor bevagdostam az almák tetejét úgy, hogy ne legyen teljesen átvágva az alma húsa. A kerámia tálat kikentem egy kis vajjal, és ebbe tettem az almákat. Aláöntöttem a bort, de aki nem szereti önthet vizet vagy almalevet is, bár kár lenne kihagyni a bort, mert nagyon jól állt neki!

A maradék vajat mikróban megolvasztottam és hozzáadtam a barna cukrot, a fahéjat meg a vaníliás cukrot. Jól összekevertem, de valahogy a cukor nem olvadt fel a meleg vajban. Nem baj, csak nem erre számítottam. Ecsettel megkentem az almákat, és a sűrű, nem felolvadt cukrot igazságosan elosztottam rajtuk. 180 fokon sütöttem légkeveréssel 20 percig. Sütés közben persze jól elolvadt a cukor is. Tálaláskor megszórtam a kekszmorzsával.

Többféleképpen is kipróbáltam ezt a kekszmorzsás fahéjas sült almát. Először is, csináltam hozzá pirított tejfölt, mert egy helyen olvastam a pirított tejföllel csöpögtetett tejbegríz receptjét. Ez nagyon izgatta a fantáziámat, de végül is nem volt nagy durranás.

Így kell csinálni:

Kis lábasban olvasszuk meg a 3 dkg vajat (ne kísérletezzünk más zsiradékkal, hiszen ez egy édesség, és így finom). Adjuk hozzá az 1 evőkanál 20%-os tejfölt, és viszonylag nagy hőfokon folyamatos, gyors kevergetés mellett pirítsuk meg a tejfölt. Figyelem, a folyamat akár 10 percig is eltarthat! Először egy sima tejfölszerű masszát kapunk, és savanykás az illata, utána kb. 6 percnél elkezd szétválni a vaj és a tejföl, és túróhoz hasonló állagú lesz, ekkor még mindig nem jó, hanem egész addig pirítjuk, amíg halványbarna lesz, és a savanykás tejfölillat helyett leginkább a vaj illatát érezzük. Ezen a ponton azonnal vegyük le, és kavargassuk még, mert innentől nagyon gyorsan odaég! Tartsuk melegen.

Amúgy 4 perc elég volt, nem kellett 10. Ez lett belőle:

Hát nem tudom, ennek így nem látom sok értelmét. Ráadásul a "Tartsuk melegen!"-t túl komolyan vettem, és visszatettem a lekapcsolt, de még forró lapra, és szerintem ekkor már túlságosan megsült ez a tejföl. Azért megcsöpögtettem vele a morzsás almát, de se nem volt látványos, se nem volt extra finom. Viszont, ha már tejföllel indítottam, maradtam is annál: kevertem porcukrot egy kis nem pirított tejfölbe, és azzal terítettem be az almát. Finom volt!

Következő nap vaníliafagyit csináltam hozzá. Elővettem másfél banánt a mélyhűtőből, belekarikáztam az aprítógépbe, löttyintettem hozzá egy evőkanálnyi vaníliaaromát, kicsit vártam, hogy olvadni kezdjen, majd a géppel krémesre kevertem. (A körülbelül egy evőkanálnyi maradék cukros tejfölt is hozzáadtam, de az nem kötelező elem. Viszont tejet javasoltak még a receptben, de azt nem tudom, hogy minek.) Ilyen lett:

Aztán rátettem a mikróban megmelegített almára, és rögtön ráolvadt a vaníliafagyi (nem volt elég hideg már, jegesen kell rátenni).

Éva tanácsára kipróbáltam tejszínhabbal is, hát mondanom se kell, ez lett a legjobb. Tehát: nem kell cifrázni, édes tejszínhabbal kell enni a fahéjas sült almát!

A kekszmorzsát ekkor is rászórtam persze:

Évával szerdán elbringáztunk munka után a Hajógyári szigetre, ez is annyira jó hely, nem tudom miért nem megyek oda gyakrabban. Leültünk egy kicsit a Duna-partra, és azt az iszonyú zajt, koszt, bűzt és rengeteg dudálást, agressziót hátrahagyva itt békét találtunk. A hömpölygő folyó mesésen megnyugtató látvány.

A madarakról nem lett túl éles a kép, de annyira különleges volt, ahogy egyszerre felszálltak. Jó nézni, ahogy együtt vannak, csapatban. 

Nemrég olvastam Földes Jolántól A halászó macska uccáját, ebben egy emigráns család és a szomszédaik, barátaik 1920-as, 30-as évekbeli párizsi mindennapjairól ír. Sokat gondolkodtam azon is a könyv olvasása közben, hogy ez manapság hogy zajlik. Nem nagyon ismerkednek az emberek, mindenki bele van bújva a telefonjába, az éppen nem ott lévő emberekkel foglalkoznak vagy bedugott füllel hallgatnak róla valamit, rá se néznek senkire. A könyvben ezek a magyar, orosz, lengyel, finn, litván, görög, olasz emigránsok többé-kevésbé törődtek egymással, kénytelenek voltak persze, mert nem jutottak hozzá információhoz, segítséghez a telefonokon keresztül, csak ha egymást segítették. Senki nem tudott másra figyelni, csak éppen a környezetére, az ott lévőkre. Sok minden másról is szól a könyv, nekem eléggé tetszett. 

Valaki meg tüzet rakott, nem tudom, hogy főzni akart-e, vagy csak melegedett. Merthogy ott a természetben elég hideg volt. 19 fokot mutatott a bringás computer, de kevesebbnek éreztük. Fáztunk! Illetve én nem, de Éva, aki most manöken alkatra fogyasztotta magát, és egy kis védőréteg sincs rajta, ő nagyon.

Itt üldögéltünk, néztük a vizet, a madarakat, a hajókat, dumáltunk, és megettük a finom szőlőt, amit Éva hozott Peti telkéről. Egyik Otelló, másik Saszla, és a harmadik nem tudom ilyen fajta volt, de mind mézédes. Naná, egy ilyen nyár után! Kaptam Évától újabb almákat is...

Grízes-szilvás pite - és egy nyomozás az Imagine-nel

Szombaton találkoztunk végre Évával és Annával (unokatesómmal és lányával), hogy megcsináljuk a "Legendák Pesten" című nyomozós füzetet, amit még karácsonyra kaptam Norbitól és Annától (ő egy másik Anna). A találkozás örömére Éva hozott nekem egy kilónyi szilvát, két gyönyörű körtét meg egy kis csokit. Olyan régen sütöttem bármit is, hát gondoltam, megpróbálkozom megint egy ilyen gyümölcsös pitével, amik nagyon ritkán szoktak nekem sikerülni (azaz: eddig még soha). Kerestem recepteket a blogon is, de nem találtam olyat, amit elképzeltem, vagy olyat, amit meg is tudnék csinálni. Csincsilla receptjei kicsit túl professzionálisak nekem. Viszont az ebben a videóban szereplő halkszavú nyugis nő bátorságot öntött belém, ezért ezt a recit választottam.

Nem tudom látszik-e a képen, hogy végül megint egy súlyos darabot sikerült sütni, de az íze nagyon finom. 

Hozzávalók:

• 100 g liszt
• 100 g cukor
• 100 g búzadara
• ½ zacskó sütőpor (6 g)
• 2 tojás
• 70 g olvasztott vaj
• 250 g tejföl
• 1 teáskanál vaníliakivonat
• 70 dkg szilva - ez egy kicsit sok volt ide - vagy bármilyen más gyümölcs: málna, sárgabarack, őszibarack, ribizli, meggy, bármi
• fahéj, barna cukor a tetejére

A szárazakat összekevertem (liszt, cukor, búzadara, sütőpor), hozzáadtam a többi hozzávalót (tojás, olvasztott vaj, tejföl, vaníliakivonat), és géppel jól összekevertem. Kb. 1 percig kell magas fokozaton keverni. Félretettem, hogy a búzadara egy kicsit megszívja magát, és addig a szilvákat kimagoztam. A sütőt előmelegítettem 175 fokra. Kivajaztam és kiliszteztem a fodros piteformát, ami nagyjából 26 cm átmérőjű, de ha ez nincs, akkor egy 25 × 30 cm-es tepsi is jó, ez van a videón is. Beleöntöttem a tésztát, rávagdostam a szilvát, amit a végén megszórtam kb. két evőkanál barnacukorral, és egy jó adag őrölt fahéjjal.  20-25 percig kell sütni, én 30 percig sütöttem valamiért.

Egy másik receptben csak 1 tojás van, cserébe 10 dkg vajat kell használni. Majd ha ez az adag süti elfogyott, akkor kipróbálom ezt a verziót is, bár gondolom, erre nem mostanában fog sor kerülni.

Csak azt nem értem, hogy nekem miért nem emelkedik fel a tészta soha annyira, hogy a tetejére pakolt gyümölcs elsüllyedjen benne? Minden fotón, amit a neten találtam, habkönnyű grízes tésztában itt-ott felbukkannak a gyümölcsök. Ez nem olyan, de azért el fog fogyni.

Na, és ez a nyomozós játék annyira jó szórakozás, kivéve, amikor nem sikerül mefejteni a rejtvényt, és annyira ideges leszel, hogy legszívesebben felhívnád a kiadót, hogy jól beolvass nekik.

Ezt a füzetet csináltuk meg. A meleg miatt csak este 8-kor találkoztunk a Március 15. téren, onnan indul a séta, és 6 állomása van. Minden állomáson meg kell fejteni néhány rejtvényt, de előtte sok történelmi érdekességet lehet olvasni az adott helyről. Az egyes állomásokon a feladványok megfejtései egy GPS koordinátát adnak ki, ami egy hetedik, titkos helyszínre vezet el. Na, ide nem jutottunk el!

Az első állomás a Március 15. téren nagyon jó volt, minden rejtvényt megfejtettünk, megtaláltunk mindent, amit a feladat előírt. A második állomás a Haris közben volt, itt is sok érdekességet, régi anekdotát olvastunk fel egymásnak a füzetből, és a rejtvény a Petőfi Sándor u. 7. számú háznál volt. Ezt a rejtvényt még akkor se tudtuk értelmezni, amikor megnéztük a megadott weboldalon a megfejtést, még akkor se állt össze, hogy mi a kérdés. Itt olyan idegesek lettünk, hogy már röhögve ordítoztunk egymással, és csak Anna próbálkozott tovább kitartóan, mígnem szerencsére ő is feladta és megkereshettük a megfejtést. A harmadik állomás a Kammermayer Károly téren volt, itt olvastuk fel a sok izgalmas történetet, és a Városház utcában a rejtvényt is sikerült könnyen megfejteni. Visszatért a béke az életünkbe. 

Közben kitartóan villámlott a távolban, Éva szerint ez messze van, és amúgy az előrejelzés szerint sem lesz eső. Ebben egyébként igaza volt, mindketten megnéztük indulás előtt a radaron az előrejelzést. Nem volt riasztás Budapesten.

A negyedik állomás a Semmelweiss utcában volt, itt a sok érdekes sztori felolvasása után az 1-9 szám között négy házat kellett beazonosítanunk a füzetben lévő rajz alapján. Hát ez nem sikerült. Eleve nincs olyan hogy 1. és 3. szám, mert csak 1-3 van, de nem csak ez volt a bajunk, a rajzok is furák voltak, meg a sötétben nehéz volt a megállapítani az egymásra épített házak határait, főleg, hogy órási fák takarták a házakat. Megint kezdődött az ordibálás, de aztán az egyre sűrűbb villámlás miatt, ezt a feladatot félbehagytuk, és továbbsiettünk az ötödik állomásra, a Múzeum körútra. Itt sikerült mindent könnyedén megfejteni, szórakoztató is volt a feladat, bár itt is volt min őrjöngeni. Az utolsó, hatodik helyszín a Bródy Sándor utcában volt, ahol megint a füzetben lévő rajzot kellett összehasonlítani az egyik ház homlokzatdíszével, ami ugye fent volt a harmadik emelet magasságában, és meg kellett állapítanunk, hogy hány eltérés van az eredeti és a rajz között. Ez megoldhatatlan volt, mert nem láttunk odáig, ahol a dombormű volt, és nem csak a sötét miatt, hanem mert túl magasan volt. Még erős bringalámpákkal se sikerült annyira megvilágítani, hogy az apró részleteket ki tudjuk venni a magasban.

Eddigre már a szél is feltámadt, és nagy cseppekben elkezdett esni. Siettünk vissza a Március 15. térre a bringákhoz, és ahogy haladtunk, egyre jobban esett, míg végül félre kellett állnunk, hogy várjunk egy kicsit, hátha eláll. Amikor picit csendesedett, futottunk tovább, de végül a hazaúton nem tudtuk megúszni a bőrig ázást. Úgy léptem be a lakásba, hogy álltam az előszobaszőnyegen, és csöpögött mindenemről a víz. Nagyon kalandos volt, és majd egy kellemesebb napon, amikor nem éjszaka kell kimozdulnunk a kánikula miatt, majd megnézzük még a kimaradt részeket is. Jó szórakozás, tele különféle érzelmi kitörésekkel.

Ja igen! A szilváról magozás közben megállapítottam, hogy ez bizony besztercei, úgyhogy néhány magot elültettem az erkélyen a nagy cserepemben, és néhányat egy benti cserépbe is. Hátha sikerül egy szilvafát nevelni.

Frissítés! (2025. augusztus): Legutóbb ezzel a recepttel próbálkoztam, és tökéletes lett a süti. Itt a hozzávalók egy 20×25 cm-es tepsihez, vagy a fodros tortaformához: 10 dkg búzadara, 10 dkg liszt, fél csomag sütőpor, 25 dkg natúr joghurt (én 30 dekát használtam: kis maradék joghurtot és tejfölt kevertem össze, de a lényeg, hogy 30 dkg lett, és ez a jó arány!), 2 tojás, 7 dkg cukor, fél csomag vaníliás cukor, 7 dkg olvasztott vaj. Gyümölcs: kicsit több, mint 1 kg barack volt, őszi és kopasz  bari vegyesen. Ki kéne próbálni szilvával is, meg sok más gyümölccsel is. Másik nagyon fontos trükk, hogy az összekevert tésztát a recept tanácsa szerint 30-40 percig állni hagytam!, hogy a búzadara egy kicsit átpuhuljon. Legközelebb még azt lehet javítani a sütin, hogy vagy alulra tenni a gyümölcsöt, vagy belekeverni a tésztába, hogy ne maradjon a tetején. A barackokat egyébként megszórtam pici porcukros búzadarával, hogy ne áztassa el a tésztát, ez is a receptben van. 170 fokon sütöttem 20 percig, légkeverést is használtam és talán le is fedtem a vége felé. Nincs fotó sajnos, de a szélein szépen megpirult a tészta, és az volt a legfinomabb. Jót tesz neki, ha pirul, szóval nem is kell letakarni, csak ha nagyon pirulna. Egy csodálatos, könnyű, grízes süti lett, mint amikor a grízgaluska felhősen finomra sikerül (valakinek, aki nem én vagyok).

Héjában főtt/sült krumpli zöldfűszeres tejföllel - és bringatúra Nagymarosra

Hát jó, egy ilyen ebéddel vagy vacsorával a hasadban nem nagyon bírsz eltekerni Nagymarosra, és mi sem csak így magában ettük, ezt bevallom. De amint hazaértem, megismételtem, és így önmagában is eszméletlen finom és a legjobb, hogy annyira egyszerű elkészíteni. És nekem most annyira furcsa, hogy ez a nagymarosi bringatúra Olgi telkére, és a finom sütögetés már egy hete volt. Azaz múlt kedden mentünk, és csütörtökön jöttünk haza. 

Hirtelen nem is tudom hol kezdjem a beszámolót, mert annyi élmény volt: életemben először láttam világító-repülő szentjánosbogarat, mindjárt három darabot is, nagyon közelről láttam őzikét, sütögettünk parázson, amit imádok, és nagyon sokat bicikliztünk, amit szintén. Voltunk Gödön a Rétesházban, Zebegényben a Mókus kocsmában, itt érdekes helyiekkel találkoztunk, de vacsorázni nem tudtunk egyik faluban sem (Nagymaros, Zebegény, Szob). Vácon vettem új ágyterítőt a Jyskben. Nem égtem le a napon, pedig a harmadik nap már képtelen voltam bekenni magam azzal a ragaccsal. Már majdnem itthon voltam, amikor észrevettem, hogy elhagytam az új ágyterítőt, de szerencsére csak itt a közelben vettem át Olgitól, szóval nem kellett nagyon messze keresni. Olgi olyan rendes volt, ő rohant vissza érte, addig én meg letekertem a fogaskerekekről az elszakadt gumipókot. Kaland, kaland és kaland! 

A sütögetés: vittünk magunkkal hűtőtáskában a mélyhűtőből frissen elővett joghurtos-őrölt köményes pácolt csirkemellet, ez ki se tudott olvadni teljesen Nagymarosig; sütöttünk mellé cukkiniszeleteket, édesköményszeleteket, hagymakarikákat és héjában főtt krumplit is. Ehhez a krumplihoz csinálta Olgi ezt a zöldfűszeres tejfölt, amit itthon megpróbáltam előállítani. Persze nem lett ugyanolyan jó, mert a frissen szedett fűszereknek egész más, sokkal intenzívebb az aromája, ráadásul a szárakra ha ráharapok, akkor csak úgy pattan szét a számban, árasztva a finom ízeket. Olgi ezeket szedte a kertben: sok petrezselyem, kapor (amiről most tudtam meg, hogy mégis szeretem és erre Csincsilla azt mondaná, hogy elértem az érettségnek ezt a fokát végre), snidling, fokhagymaszár. Ezeket összehajtogatta olyan 6-7 cm-esre, szorosan a markába fogta és ollóval egy mélytányérba aprította. Az itthoni ismétléskor nekem ennyi lett:

A nyaralás alatt háromszor csinált ilyen öntetet Olgi, és mind a háromszor mást tett a fűszerekre: első nap 1 evőkanálnyi majonézt és egy kis dobozka tejfölt, második nap ebédnél egy tejföl volt és egy kis joghurt, az esti harmadik evésnél tejföl + görög joghurt + valamilyen krémsajt. Mind a három nagyon finom volt. (Következő utunknál füstölt sajtot is reszelt a tejfölbe, annyira jó volt az is!) Én egy kis doboz tejfölt és egy evőkanál joghurtot használtam, a joghurtot csak azért, hogy folyékonyabb legyen a cucc:

Egy kis sóval és fehérborssal fűszereztem, Olginál csak azért nem került rá bors, mert elfogyott. Jól összekevertem és így hidegen mehetett a forró krumplira. A krumplit lehet félbevágni vagy egy pohár aljával összetörni. Olgi egy kanállal folyamatosan kevergette a forró puha krumplit az öntettel, és így ette ki a héjából. Ez is jó módszer. 

Úgy lenne a legjobb, ha a főzés után a pohár aljával vagy valami mással összetöröm a krumplit, és azt még úgy, olyan rusztikus darabos állapotában meggrillezem. De nem tettem, mert nagyon melegem volt, és egyébként így is nagyon finom volt. És lehetne a tetejére szórni ropogósra sütött baconszalonna-kockákat is ... sooook szalonnát. Akartam is, csak elfelejtettem.

A bringatúra: kedden mentünk és csütörtökön jöttünk haza. Összesen 128,753 km-t tekertünk.

Első nap Vácig tekertünk, ez 36,712 km volt. (Tesóm kedvéért lemértem, hogy ezt a távot 2 óra 30 perc alatt tettük meg, és alig van emelkedő, az se nagy.) Vácon felültünk a vonatra és azzal mentünk Nagymarosra. Ott bevásároltunk a boltban, majd a telken megküzdöttünk a függőágyak fellógatásával és a szúnyogokkal, és végül kezdődhetett a sütögetés.

A kedd esti vacsink

Második nap Nagymarosról indultunk este 7 körül, hogy vacsorázzunk Zebegényben, de a Vasparipa, ami egy isteni hely volt még kb. 10 éve, most végleg bezárt, és a mellette lévő hely se volt nyitva, csak a Mókus Söröző. Ez nem volt annyira szimpatikus, úgyhogy továbbmentünk Szobra, hogy ott egy pizzériában együnk, ami 10-ig tart nyitva. De odaérve kiderült, hogy ez ugyanolyan hely, mint a Mókus, és ugyanazok a figurák ülnek a teraszon. Ide se ültünk be, mert ez se tetszett, úgyhogy gyorsan visszafordultunk, hátha kapunk enni a Zebegény és Szob között útközben látott bringás helyen. De ott azt mondták, hogy már zárva vannak, úgyhogy visszajöttünk a Mókusba, de ekkor már jó sötét volt, és izgi volt a tekerés. A Mókusban természetesen étel nem volt, csak ital. Hát jó, akkor rendeltünk két hosszúlépést, és szépen elővettük és megettük az esti borozáshoz vásárolt chipset és olajbogyót, és aztán hazamentünk. Közben hallgattuk a kocsmai beszélgetéseket a foci EB-ről, és köszöngettünk a távozóknak, mert mindenki elköszönt tőlünk is. Ez annyira érdekes volt, és nagyon tetszett. Ezen a napon 34,398 km-t mentünk.

Ilyen szép erdős részeken lehet menni, ahol még nem vágták ki a fákat egy építkezés miatt 

(a Mészáros és Mészáros nevű cég épít valamit)

Harmadik nap úgy terveztük, hogy reggel 7-kor indulunk haza, de 11 óra lett belőle. (Egy nyaralóból nem lehet csak úgy elindulni, annyi tennivaló van. Meggondolandó, hogy legyen-e nekem is nyaralóm, kell-e nekem ez a sok feladat...) Vácig terveztünk tekerni, hogy ott ebédelünk, felülünk a vonatra és jövünk haza. Aztán ott egy KFC-ben ettünk, és mellette a Jyskben megvettük az ágytakarót, és nem szálltunk fel a vonatra, hanem végigbringáztuk a hazautat. 57,643 km volt ez a nap, és rettenetesen elfáradtam. De annyira jó volt! Olgi már az ismétlésről beszél, és én is ezt szeretném. Csak a szúnyogcsípéseim és a feltört kislábujjaim, és egyéb alkatrészeim gyógyuljanak meg, és mehetünk.

Naplemente Zebegény és Szob között

Közben Mazsi halad a cicafuttatóval, amit az erkélyre épít, hogy Penny ne legyen depressziós. Itt ígértem, hogy majd mutatom, ahogy készül, úgyhogy most jöhetnek a fázisfotók. Tehát, ez itt a tervrajz, ezzel kezdődött minden:

Aztán a tartóelemek megvásárlása, méretre vágása és pácolása következett:

Az alapok elkészültek:

A meósok ellenőrzik az első fázis munkálatait:

Folytatódik az építkezés, és jelenleg itt tartunk:

Mivel ez egy kétszintes cicakifutó lesz, még folytatom a munkanaplót. A képen épp egy elégedett és egy kíváncsi meós látható. 

Gyökérkenyér - élesztővel - és megint Tahi

Ez a világ legegyszerűbb kenyere, csak össze kell keverni a hozzávalókat és betenni 6-12 órára a hűtőbe. Onnan kivéve csak tekerni kell, újra keleszteni és megsütni. Ennyi az egész. De természetesen nekem soha nem szokott sikerülni. Most jó lett, le is írom. 

A gyökérkenyér-mánia mindig akkor lobban fel nálam, amikor kilátogatok Tahiba a barátaimhoz, és Anna sorra süti ezeket az isteni kenyereket. Pünkösd hétvégén is kimentünk egy villámlátogatásra Rékával úgy, hogy szombaton délelőtt mentünk és vasárnap délben már jöttünk is vissza. Ott mindig tanulok valamit Annától, mert annyira jól főz, és mindig meglep minket valamivel. Például a vöröslencse-levesét és a sült oldalasát már többször is megcsináltam (a levesről még nincs poszt). Most azzal nyűgözött le minket, hogy kimentünk az erdőbe szalonnát sütni, és ez megint egy életre szóló élmény volt.

Felkirándultunk a Hétvályús forráshoz, hátizsákokban vittük a hozzávalókat. Ez a túra egyébként a háztól indulva nincs 15 percnél több, szóval nem kell valami nagy teljesítményt elképzelni, de azért van benne teljesítmény azután a néhány welcome drink után, amivel indítani szoktunk. Szóval felcipeltünk mindent, és olyan nagy szerencsénk volt, hogy az előző éjszakai óriási zuhé után is pont a tűzrakóhely mellett volt egy nagy letört faág, aminek a vékonyka ágai csontszárazak voltak, azzal tudtunk tüzet gyújtani. Tördeltük az ágakat, gyűjtöttük a gallyakat, és egyszer csak lett egy szép nagy tüzünk. Anna közben a patakban hűtötte a bort és a vizet. Amikor a tűz leégett, jó sok parazsunk lett, és nyársakra fűztünk egy-egy darabka zsírszalonnát, két-két karika kolbászt és egy fej hagymát, és ezt kezdtük sütögetni. Megpróbáltuk kövekkel megtámasztani a nyársakat, hogy még csak forgatni se kelljen, de az nem működött sajnos. Csöpögtettük a zsírt a kenyerekre, közben lenyűgöztünk pár száz embert, akik pont mellettünk futottak el a turistaúton, mert volt valami futóverseny a Vörös-kőre. Szegények, mire hozzánk felértek, már alig éltek, és akkor még előttük volt a legmeredekebb 1-2 kilométer, közben elég nagy kínzás lehetett nekik érezni az illatokat és nézni, ahogy a párás poharakból isszuk a hűtött fröcsit és sört. Sokaknak volt még ereje viccelődni is, de néhánynak nagyon nem. 

Amikor megsült minden, akkor ott helyben elfogyasztottuk, és szerintem soha nem ettem még ilyen finomat, most is összefut a nyál a számban az emléktől. Van egy régebbi szabadtéri sütögetős óriási élményem Olgival is, amikor a Római parton egy éjszaka pisztrángot sütöttünk a Duna-parton. Ezek olyan jó dolgok, érdemes kipróbálni.

Na de vissza a kenyérhez. Minden ugyanaz, mint amit leírtam már a Laposkenyérnél, mert azt ennek a tésztájából vágtam le, de azért itt is leírom, hogy ne kelljen kattintgatni.

Hozzávalók:

• 50 dkg BL 55 búza finomliszt
• 2 teáskanál (10 g) só
• 12 g friss élesztő vagy 3 g szárított
• 4 dl hideg víz
• 2 ek olaj

A lisztet egy tálba szitáltam, hozzákevertem a sót és az élesztőt. Ráöntöttem a hideg vizet és jól összekevertem épp csak annyira, hogy ne maradjanak benne csomók. Hűtőben kelesztettem folpackkal letakarva 7-8 órát. (Minimum 6 órát, maximum 12 órát lehet a hűtőben.)

A hűtőből kivéve a tészta tetejét még a tálban megszórtam liszttel, majd lisztezett pultra borítottam. Kellett segíteni neki, hogy kijöjjön a tálból. 

Elfeleztem, és először az egyiket, majd a másikat kilapítgattam kézzel, hosszanti oldalán feltekertem, két végét összecsíptem, amennyire tudtam, majd a hurkákat megtekerve áttettem a sütőpapíros tepsire. A tetejét megszórtam liszttel és konyharuhával letakarva 40 percig kelesztettem.

210 fokra melegítettem a sütőt úgy, hogy egy tepsiben vizet tettem az aljába, hogy jól begőzösítsem. Betettem a kenyereket és 30 perc alatt szép pirosra sütöttem.

Nagyon finom lett. A recept innen van, és a bejegyzésben még videó is látható az egész folyamatról.

A mai cuki egy csodás Win-win Zone fotó Amyről és egy másik napközistársról, aki lemásolta Amy ruciját, azt, amelyiket a kabát alatt hord. Azért ezt választottam, mert valahogy ilyen hideg lett ma itthon:

Amúgy az idei májussal nagyon elégedett vagyok. Még áprilisban azt hittem, amikor azok a nagyon forró napok voltak, például Húsvétkor, hogy ezt a nyarat már tényleg nem fogom túlélni, annyira meleg lesz. De aztán jött a május, és szinte mindennap esett, szakadt, ömlött az eső, jó néhányszor el is áztam bringával is és gyalog is, de nem bántam, mert legalább éjszakára jól lehűlt a levegő. Kíváncsi vagyok az idei nyárra. Vagyis nem.

Máltai gasztroélmények Micikénél - 2023. szeptember 21-23. (2. rész)

Micike vöröslencséje a sült banánnal és a szójababbal

Folytatom a máltai beszámolómat, és jön majd a recept is a vöröslencse dahlról, de előbb még valahol meg kéne írnom, hogy csináltunk sültpaprikát is, amit nem tudom melyik este ettünk, talán a most következőn, és amire Ġbejniet-t, nagyon finom máltai borsos juhsajtot morzsoltunk, ilyet:

Kép innen. Lehet szavazni, hogy melyik a borsos: a) bal oldali, b) jobb oldali.

A paprikával nem csináltunk semmi extrát csak kb. 30 perc alatt megsütöttük minden oldalát jó feketés-foltosra, letakartuk, hogy felpuhuljon a héja, és amíg én készültem a következő útra, zuhanyoztam, tollászkodtam, addig Micike lehúzta a héját és gyönyörűen felcsíkozta az összeset (5 db volt). Leöntöttük olívaolajjal és citromlével (vagy balzsamecettel? egyikünk sem emlékszik!), és jól megborsoztuk. Sót nem tettünk rá, hogy majd esetleg utólag, vagy úgyis valami sós sajttal fogjuk enni. Pár nap alatt csodálatosan összeértek az ízek, és egyik nap ezt is ettük a vacsorához. Nagyon boldog voltam, hogy csináltunk sült paprikát, mert ez az új mániám. Ez a sültpaprika-saláta lehetne egy következő próba Micikének, ha megint összegyűlnek a paprikák.

Ötödik napra (szerdára) az volt a terv, hogy Hop-On Hop-Off buszozunk, és közben meghallgatjuk, milyen érdekességeket mesélnek Máltáról. Persze magyarul hallgatjuk meg, mert azt is lehet. A Hop-On Hop-Off busz Sliemából (Szlima) indult, valamelyik déli járatot akartuk elérni, és kis szerencsével el is értük. Máltán nagyon izgalmas a közösségi közlekedés (a BKV, ami Tallinja), nem lehet tudni, hogy a kiírt időben jön-e majd a busz. Legtöbbször jön, de van, hogy nem. Most jött, ráadásul pontosan. Le kell inteni, mert különben nem áll meg! 

Átszálltunk Sliemában a BKV-buszról a HoHo buszra, és ezzel a városnéző busszal mentünk Marsaxlokkba (ejtsd: Marszaslokk), ott terveztünk ebédelni. Ez egy kis halászfalu volt régen, és még most is működik halászfaluként és kikötőként, de most már rengetegen látogatják a halpiaca és a szuvenír-piaca miatt. Itt lehet beszerezni a legautentikusabb tárgyakat Máltáról, de még kaktuszlikőrt is lehet kapni (kóstoltam is, nagyon édes, és nekem picit a fejembe szállt, ezért ízlett). És rengeteg étterem van itt, amikben friss tengeri herkentyűket lehet enni.

Itt ebédeltünk, Micike kagylót, én lasagnét. Csak az ebéd felénél jutott eszembe, hogy fotózni kéne, íme:

Megkóstoltam én is a kagylót, és nem volt rossz, de nem mernék rendelni egy egész adaggal, még szoknom kell előbb. Ez előételként szerepel az étlapon, de nem sajnálják tényleg.

Ez pedig az én lasagném maradéka, amit már nem bírtam megenni. Egyébként itt az étteremben csak tengeri herkentyűk vagy olasz tészták közül lehetett választani, azért kértem lasagnét. Nagyon finom volt!

Ebéd után visszaszálltunk a Hop-On Hop-Off buszra, amivel visszamentünk Sliemába, miközben nagyon érdekes helyeken jártunk, és kinéztük a jövő évi úticélunkat.

Talán ezen az estén ettük a vörös lencsét a sült banánnal és a csülökkel. A csülökről sajnos nincs fotó, olyan gyorsan elfogyott. (Felhívnám a figyelmet a szép terítőre, amit most vettünk Marsaxlokkban a piacon.)

A lencse úgy készült, hogy fél kiló lencsét megmosott Micike, majd kicsi olajon a füszereket megfuttatta: húsleveskockát 3 db-ot, füstölt piros paprikát és valamilyen indiai fűszerkeveréket, talán garam masalát 1-1 evőkanállal. Aztán erre ment a lencse 2 evőkanál szódabikarbóna, hogy ne legyünk rosszul tőle, és annyi víz, hogy ellepje. Ja és 5-6 babérlevél, aggódtunk is, hogy ki ne maradjon véletlenül! Nem áztattuk be a lencsét, de ha beáztattuk volna, akkor az áztatóvízbe is tettünk volna szódabikarbónát. Só nem került bele a leveskockák miatt, és nem is hiányzott. Aztán amikor majdnem elkészült, 2 hámozottparadicsom-konzervet öntött bele, és még egy kis vizet. Amikor már teljesen kész volt, akkor jött először egy konzerv kókusztej, majd a korianderpaszta (amit nagyon szeretnék, de itthon nem találtam eddig sehol, pedig 1 éjszakám elment a keresésre), és olajban eltett aprított fokhagyma is 1-2 mokkáskanállal. Most így készült, de szokott beletenni Micike a citrom-gyömbér darálékából, vagy csak gyömbért, meg más egyéb fűszereket is. Nagyon-nagyon finom volt, megcsinálom majd! 

Sütött hozzá 2 db picike, öklömnyi méretű csülköt, nem volt füstölt, viszont istenien volt fűszerezve és csodálatos omlósra sült. Ez is mirelit volt, előkészített, szép kis csülökformájuk volt egy-egy csonttal, csak fagyottan be kellett tenni a sütőbe. Meg a banánokat is.

A sütibanánokra nem tett semmit Micike (de mehetett volna bármilyen fűszer), és félidőben egyszer megforgatta őket. Ilyet én még sosem ettem, és most megkóstoltam sütés előtt is, nekem bejött. Valahol hátul a számban van egy kis banáníze is, de nem az az első íz, amit érez az ember. Inkább savanykás, és kicsit más az állaga is, mint annak a banánnak, amit enni szoktunk. (Vagy a savanykás íz figyel be utólag és elsőre a banáníz? Elfelejtettem!) Sütés után édes lett, jól ment a lencséhez.

Ezen a napon csak 3,4 km-t sétáltunk, amikor a Salina National Parkon keresztül mentünk haza a HoHo buszozás után.

A hatodik napra (csütörtökre) pihenőt rendelt el Micike, így egész nap strandoltunk, és a strandon ettünk egy tonhalas szendvicset, amihez adtak kerek sültkrumplit is. Egy szendvicset közösen ettünk Remivel, szerintem szegény éhes maradt, nem beszélve arról, hogy ő inkább tépett húsosat (pulled pork) evett volna. Nekem a fél szendvics bőven elég volt, és boldog voltam, hogy végre nem volt semmi maradékom. Este elmentünk a már jó előre beharangozott világhírű Fish&Chipseshez, ahol vettünk (mi mást, mint) Fish-t és Chips-et. Nagyon finom volt! Sajnos nincs fotó, megőrülök, hogy tehettem ezt?

A hetedik napra (péntekre) maradt még egy csomó dolog, ez volt az utolsó egész napom. Délben egy török étteremben ebédeltünk, itt megint varázslatos ízek és tálalás várt rám. Előételnek hoztak háromféle mártogatóst ezzel a laposkenyérrel:

A három mártogatós föntről lefelé: humusz, ajvár és tzatziki. Ha csak ezt hozták volna (de nagyobb méretű tálkákban persze), akkor is tökéletesen elégedett lettem volna a hellyel. A humusz is nagyon finom volt, de az ajvár annyira jó volt, hogy most majd az lesz a feladat, hogy megpróbáljak hasonlót előállítani, kicsit darabos volt, nem olyan krémes, mint az enyém, és sokkal sűrűbb volt. A tzatziki pedig nem joghurtos uborka, hanem fordítva: uborkás joghurt. Alig volt benne uborka, az éppen csak felfedezhető volt benne, mint egy plusz íz vagy fűszer, de igazából ez a sűrű joghurt volt a lényeg, és nem lángolt utána a szám a fokhagymától, hát nem tudom hogy csinálták. Lehet, hogy még egyszer tanulmányoznom kell ezeket a mártogatókat a helyszínen. A laposkenyér (vagy pita?) meg valamiért nekem még soha nem sikerült, úgyhogy itt is csak irigykedve tömtem magamba, hogy ez milyen finom.

Én török pizzát rendeltem, ami így nézett ki:

Kíváncsi voltam, hogy hasonlít-e az én török pizzám egy török étterem török pizzájára, de nem. Nemcsak a formája más (az enyém kerek), hanem a tésztája hajszál vékony és puhább, és mégis ropog a széleken, de nem kemény, a hús pedig nem darálva, hanem darabolva van benne, ettől sokkal omlósabb, ki fogom próbálni!

Micike is pizzát kért, de ő zöldségeset:

És Remi egy marhahúsos tálat kért, amiben az volt a különleges, hogy a hús alatt kenyérkockák vannak (ún. török laposkenyér, turkish flat bread), jól eláztatva fűszeres paradicsomszósszal, valami mennyei volt!

A kis tálban tejföl van, a sült paprika pedig csípős. 

Remi még nem szerepelt, de nem maradhat ki, itt a török étteremben vagyunk:

Estére egy naplemente hajókázást terveztünk. Ez azt jelenti, hogy hajóval kivisznek a tengerre, ott lehet a hajón folyamatosan inni, amikor pedig kiköt valahol a tengeren, akkor csúszdázni a hajóról a vízbe és folyamatosan inni, és egyszer csak lemegy a nap, és akkor azt lehet csodálni, közben folyamatosan inni. Megvettük a jegyet, de sajnos lemondták a programot a szél miatt (ami estére elállt persze). Erre Micike előkapta a következő programot, vagyis a mélyhűtőből a behűtött proseccós poharakat, durrantott egy üveggel, és már iszogattunk is bánatunkban. 

Vagyis nem bánatunkban, mert továbbra is elég jó kedvünk volt, és újraterveztük az estét. Ez a sétány esti végigsétálásával telt, és azzal, hogy kendőre vadásztunk, amit szerettem volna magamnak venni, mert az előző máltai kendőmet elhagytam egy kiránduláson, és borzasztóan hiányzott. Kaptam is egy szép kéket, amin fehér teknőcök rohangálnak, imádom! Késő este még beültünk egy helyre, hogy megigyunk a glass of white wine-t and a glass of rosé wine-t (látható, hogy a lényegesebb angol mondatokat sikerült megjegyeznem az elmúlt hét alatt), és aztán még egyszer elhangzott ez a mondat, mert ismétlés a tudás anyukája, és úgy értünk haza, hogy Reminek énekeltük, a kisnánai szokásost: Ég a város, ég a ház is... Tűz! Tűz! Remi sajnos nem aludt, hanem ébren várt minket, pedig milyen jól felébresztettük volna az ordibálós énekléssel.

Aztán még otthon is folytattuk az iszogatást és a mártogatást, Micike egyik kedvenc boltjában vettünk hazafelé Galettit, ami egy tipikus máltai ropogtatnivaló mártogatósokhoz. Az íze engem a pászkára emlékeztet, tehát eléggé jellegtelen, de nekem nagyon bejön, és egy jó fűszeres mártogatóval isteni (például az első napon vásárolt tonhalas, aszalt paradicsomos és bazsalikomos mártogatóval).

Erről sincs saját képem, innen loptam

Ezen a napon sokat sétáltunk a sétányon, de valahogy este (vagyis a nap végén) elfelejtettük megnézni a lépésszámlálót. Nemtom miért. És Micikének sincs tippje, azt mondta. (Talán mert kicsit becsiccsentettünk?) A sétány amúgy 8,5 km oda-vissza, én hosszabbra emlékszem.

Hetedik nap (szombaton) indulás előtt már csak épp hogy tudtam enni egy kis vörös lencsét sült banánnal, szójababbal, mert eléggé izgultam a repülés miatt, a túlsúlyos bőrönd miatt, meg minden miatt, és 2-kor indulnunk kellett a repülőtérre.

És akkor a napi cuki: Micikéék erkélyéről a kilátás:

Nem, ne mondjatok semmit!

Jaj, és majdnem elfelejtettem, hogy megtaláltam a Ferihegyi Repülőtéren a Liszt Ferenc miniszobrot!

Induláskor még erre is volt időm, hogy megkeressem. Ő is elég cuki!