Csokis-kókuszos crinkcles és más aprósütemények

Eddig ilyeneket sütöttem, a teljesen hagyományos paletta, csak a crinkles az új. Már régóta szemezek vele, és mindig elmaradt. Halál egyszerű, szerintem ti is gyorsan vegyétek fel a listátokra, mert tényleg pár perc az összedobása, és nagyon-nagyon finom, ráadásul jól is néz ki. Magyarul pöfetegként szokás szerepeltetni, nem tudom miért, tényleg kicsit puffancs, de épp nem olyan szép sima, duzzadó, mint egy pöfetegtől elvárható. Jó kis angol kúki, sok vajjal, százezer kalóriával. De egyet azért nyugodtan meg lehet enni belőle. Olvasgattam utána, és azt láttam, hogy ezerféle receptet használnak hozzá, szóval én is szabadon engedtem magam, és azt csináltam, amit akartam. Szerintem jó lett a végeredmény. És direkt csészéztem, hogy ne kelljen már méricskélni, ha ez ilyen egyszerű cucc.

Tehát a hozzávalók:
1 dl kristálycukor
1 dl holland kakaó
10 dkg vaj
10 dkg olvasztott csoki
1 csipet só
---------------------------
4 tojás
---------------------------
4 dl liszt
1 dl kókusz
1 csomag sütőpor
1 csipet fahéj
vaníliakivonat
---------------------------
kristálycukor és porcukor a beforgatáshoz

Tehát a vonal feletti részeket robotgéppel nagyon habosra kevertem, utána egyesével beledolgoztam (szintén a robotgéppel) az egész tojásokat. Összekevertem a száraz cuccokat, és fakanállal belekevertem a csokis-tojásos vajba. Mehetett a hűtőbe pár órára. Utána kisebb diónyi gombócokat gyártottam belőle vizes kézzel. Először kristálycukorba, utána porcukorba mártottam, sütőpapíros tepsire raktam, és ott egy kis pohár aljával lenyomkodtam szelíden. 200 fok, 10-15 perc. Közben a cukor szépen karamellizálódik itt és ott, tényleg nagyon finom, belül puha, kívül ropog, csupa csoki és kókusz. És óvodások is nyugodtan nekiláthatnak, mármint a gyártásának, annyira egyszerű.

Sütöttem még szokásos linzereket is. Erről elég sokat írtunk, itt és itt, például. De egy-két éve lecseréltem a tésztát egy sokkal barátságosabbra, szuper anyag, öröm vele dolgozni, ráadásul sokkal finomabb. A marcipános islernél van a receptje. De ilyen kis sima lekvárosnak is kitűnő.

És ugye lett még egy nagy doboz marcipános isler is.

Elfogyott a marcipánom, és maradt még pár korong. Olvasztott csokival összeragasztottam kettőt-kettőt, a tetejét becsíkoztam csokival. Ezt ugye nem puhítja fel a lekvár, ez egy ropogósabb cucc.

És persze mézes mindig kell. Most az egyszerűség kedvéért a Vidék íze decemberi számából vettem át a receptet, szerintem isteni (egyébként én is valami hasonlót szoktam csinálni).Mázazni nem volt kedvem és időm, de még pótolható. De így is nagyon csinosak és illatosak.

Napi cukinak meg Zsuzsika, a kultikus tárgyaival és helyeivel. A cuki képeket Kisvax lőtte. Ezúttal is köszönjük.

Bejgli (sokadik)

Csak a hangulat végett. Nincs karácsony bejgli nélkül. Mindig ilyen lesz, kireped, laposka, elveszik benne a tészta, de szerintem marha finom. Legalábbis annak néz ki. És persze a fejem tetejére is állhatok, tuti nem lesz márványos a teteje. Tökéletlen, na. De nem baj. Pikk-pakk kész van, és el is szokott gyorsan fogyni. Most nem vacakoltam a tésztával különösebben. Összedobtam gyorsan egy omlós élesztős tésztát. A töltelékeket (aszalt szilvás mák, narancsos dió, sült szilvalekvár kis dióval) szokás szerint túl hígra csináltam, de ez sem volt baj.

Tészta: összemorzsoltam (géppel) 50 dkg lisztet 25 dkg vajjal, csipet sóval, 5 dkg porcukorral, 2 dkg friss élesztővel. Utána deszkára borítottam ezt a morzsát, és összegyúrtam egy tojássárgájával, meg annyi tejjel, amennyit felvett. 1-2 deci. Négy cipóra osztottam, és a deszkán pihentettem, a konyhapulton (mert nem volt időm hűteni). Közben elrontottam a töltelékeket. 40 dkg darált dió, 20 dkg porcukor, 1 nagy zacskó vaníliás cukor (nem vanilin), bionarancshéj, egy csipet fahéj és kb. egy deci tej, ezt felfőztem, annyi tej kell hozzá, hogy jó krémes legyen, de ne legyen túl híg (az enyém mindig túl híg, ha még nem mondtam volna). Aztán mehetett a kinti fagyba hűlni. Ezért imádok karácsonykor sütni, egy hatalmas nagy kinti hűtőszekrényt használhatok. A mákot összedaráltam kristálycukorral kávédarálóban, mert nem volt otthon darált mákom, és nem bírom magam rávenni a mákdaráló használatára. Ez olyan 30 dkg lehetett, mármint a mák. Ezt összekevertem egy marék feldarabolt aszalt szilvával, tejjel, felfőztem. Ez annyira híg lett, hogy kicsit sírtam, aztán raktam hozzá egy-két evőkanál búzadarát, és azzal főztem egy darabkát, hogy kicsit sűrűsödjék. Ezt mások hagyják ki. Aztán mehetett ez is a kinti hűtőbe.
Egyesével kinyújtottam a tésztát, jó vékonyra, ha már híg a töltelék. A töltelékekhez kevertem vaníliakivonatot. Aztán kentem és tekertem. Lett két diós, és még maradt is egy pici. A mákos töltelék csak egy rúdra lett elég. A maradék tésztát megkentem a maradék dióval, és sült szilvalekvárral megpakoltam, úgy tekertem fel. Beraktam egy tepsibe, és közé pici papírcsíkokat raktam, ne keljenek össze.

Hagytam még vagy egy órát kelni, közben kenegettem tojássárgájával meg fehérjével, próbáltam már az összes varit (melegben, hidegben, először a fehérje, utána a sárgája, fordítva és össze-vissza, SOHA nem lesz márványos). Szóval nyugodtan vehetem lazán. Aztán 190 fok, és nagy figyelés, mert villámgyorsan megsült. Mondjuk 20 perc.

Ma még sütök egy adaggal, mert ebből már csak egy diós rúd van.

Ha minden igaz, ma még hozom a csokis crinkles-t meg pár aprósütit, aztán végre sütök glutén- és tejmentes mézeset, meg mentes mindenfélét, és talán a blogba is eljutnak.

Napi cukinak pár reggeli kép. Ennyire gyönyörű helyen ejthetjük meg a reggeli kocogásnak álcázott kutyasétáltatást.

Naspolyacsatni és csokis naspolyalekvár

Mondanom sem kell, hogy sem a naspolya, sem a belőle származó mindenféle kencék nem tartoznak az igazán fotogén cuccok közé. De azért jók. DT mesélte, hogy az egyik munkatársa azt mondta, hogy ez a kedvenc gyümölcse. Hát, nekem nem. Pedig szeretem, jól is esik pár szemet elszopogatni, de hogy kedvenc lenne? Soha nem lesz belőlem híres ember, nem fognak velem interjút készíteni, és többek között azt sem fogják megkérdezni, hogy mi a kedvenc gyümölcsöm. Szóval én most megkérdezem, mert megtehetem. Erre jó egy blog. Szóval nem tudom. Pedig már régóta gondolkodom rajta. Oda jutottam, hogy van pár gyümölcs, amik között egyszerűen nem tudok dönteni. Eper, meggy, málna, egy bizonyos fajta őszibarack (gumibarack), görögdinnye, alma (persze nem mind), körte (persze csak egy bizonyos fajta), narancs. Aztán ott van a második sor, ezeket szeretem, meg is eszem, de soha eszembe nem jutna azt mondani, hogy a kedvencem. Még venni is ritkán veszem (az első sorban szereplőket szezonjában kilószám hurcolom haza, és falom fel. Mérték nélkül.) Tehát az ehető, de nem kedvenc sor: cseresznye, szeder, sárgadinnye, mandarin, ribizli, áfonya, szőlő, szilva, füge. És aztán ott vannak a kis utolsók, akik nagyjából kívül esnek az érdeklődési körömön. Van amikor megeszem, van amikor nem, venni tuti nem fogok belőle a magam kedvéért soha. Banán, sárgabarack, kivi, és persze itt van a naspolya is. Senki ne kérdezze meg, hogy akkor miért raktam el x kiló naspolyát. Tulajdonképpen azért, mert DT egy titkos naspolyaligetben szedett egy csomót, és hát valamit kellett vele csinálni. Meg azért, mert előtte volt szerencsénk a Csilla naspolyacsatnijához, és az egészen fantasztikus volt, azonnal megettük az egészet. És hát nem ehet az ember egész évben csak epret.
Na szóval naspolya. Kicsit hasonlít a csipkebogyóhoz (azért annál sokkal jobb!!!), először hosszas küzdelemmel meg kell szabadítani a héjától és a magoktól. Tavaly azt csináltam, hogy megmostam, beledobtam szőröstül-bőröstül egy nagy fazékba, megfőztem, és aztán passzíroztam, passzíroztam. Most módszert váltottam. Minden egyes naspolyát nagyjából meghámoztam (kézzel lehúztam a bőrét, az érett szemekről szépen lejön). Nem mondom, hogy villámgyors, de azért haladós, és a passzírozásnál semmit nem utálok jobban. És ezt a meghámozott, de ugye még magos anyagot raktam a fazékba. Szerintem hatékonyabb voltam. Öntöttem rá annyi vizet, hogy jó főzhető legyen, és jó puhára főztem (nem kell nagyon sok idő). Utána jöhetett a passzírozás, hála istennek szép nagyok a magjai, szóval egy nagylyukú tésztaszűrű is kiválóan megfelel. Viszonylag régóta úgy passzírozok, hogy csak úgy-ahogy, és utána a maradékot visszarakom a lábasba, öntök rá vizet, és jól kiforralom. Megint átpasszírozom (szinte csak szűrni kell), aztán ezt a viszonylag híg anyagot forralással visszasűrítem. Bonyolultan írom le, de gyorsan, és ami a legfontosabb, kevés élőmunkával megy. Soha nincs nekem ilyesmire elég időm, szóval ez, amit itt leírtam, pár estén át eltartott, mindig egy kicsit molyoltam vele. Mindenesetre a végén ott volt vagy másfél liternyi jó sűrű naspolyavelőm. A feléből csokis lekvár lett, a másik feléből csatni.
A csokis lekvárt úgy csináltam, hogy felforraltam a lekvárt, beletördeltem kb. 15 dkg csokit, meg kapott még egy evőkanálnyi holland kakaóport is, meg egy csipet fahéjat. Aztán pici üvegekbe adagoltam.
A csatni kicsit bonyolultabb történet volt, kicsit féltem is, hogy elrontom, és dobhatom ki a nagy munkával előállt alapanyagot, de aztán szerintem tuti lett.
Csináltam egy hagymás alapot, olíván nagyon puhára pároltam két közepes vöröshagymát egy kis fokhagymával, ez jó sokáig tartott, sokszor öntöttem alá vizet, hogy egészen krémesre párolódjék, de semmi esetre se barnuljon meg. Amikor kész lett, botmixerrel áttörtem, szóval lett egy szép hagymakrémem. Egy száraz serpenyőben megpirítottam mindenféle fűszert, amit otthon találtam: kömény, kardamom, római kömény, koriandermag, fahéj, babérlevél. Amikor kicsit meghűlt, mozsárban összetörtem. A naspolyavelőt felforraltam pár karika erőspaprikával, sóztam, adtam hozzá egy kicsi mézet, viszonylag sok piros balzsamecetet, és adagoltam hozzá a hagymakrémből meg a házi fűszerkeverékből, közben folyamatosan kóstolgattam. Amikor már tetszett, akkor mehetett üvegekbe (az erős paprikát kidobtam). Mind a kétfélét kigőzöltem. És szerintem marha jó lett mind a kettő.

Napi cukinak meg két szélfútta eb, pénteken iszonyat szélben mentünk kutyát sétáltatni, és annyira édes volt Kóficka, ahogy fújta a szél a füleit. Kár, hogy nem sikerült igazán jó képet csinálni.