Sütőtökös-zsályás szendvics

Persze, nem az én találmányom, az egyik kedvenc blogomon találtam. Nem szeretem a sütőtököt, sajnos, pedig annyira szép és annyira egészséges (én is ezt szeretnék eszegetni dominózás közben:)). Ebben a formában viszont korlátlanul tolnám befelé, annyira finom együtt. Egy-két pohár borral tökéletes, különleges és nagyon olcsó vacsora.

A receptet egy picit átalakítottam, hogy az otthoni alapanyagokat tudjam használni.

Hozzávalók:
- valami jobbféle kenyér
- valami jobbféle olívaolaj
- túró (eredetileg ricotta)
- sütőtök
- zsályalevelek, sok
- só, bors, csili
- egy fél citrom (bio, ha lehet)
(- egy gerezd fokhagyma)

A kenyérszeleteket olívával kikent, sütőpapíros tepsire fektetem, a tetejüket is kicsit megkenem. Forró sütőben nagyon halványra pirítom.
Közben megcsinálom a kétféle feltétet, a túrót összekeverem pici sóval, borssal, fél citrom levével meg a reszelt héjával. Az eredeti recept szerint a tököt meghámozzuk, felkockázzuk, sütőben megsütjük, nekem volt otthon néhány napos sült tököm, egyszerűen azt használtam, villával összetörtem, és összekevertem kis olajos csilivel, sóval, borssal.
A zsályaleveleket megmostam, leszárítottam, és forró olajban megsütöttem (egy-két perc, nem szabad megbarnulnia, akkor már keserű, kipróbáltam, némi konyhafelgyújtással összekötve). Papírtörlőre szedjük.

Most már csak össze kell mindent rakni, alulra a túró, rá a tökpüré, a tetejére meg néhány levél. Tényleg mennyei. (Az eredeti recept szerint a pirítósokat meg kell még kenni a fokhagymával, de utálom a fokhagymás pirítóst, nálunk ez kimaradt, a függők nyugodtan maszatolják be vele.)

Zsályás sárgarépa

Egyszerű, gyors és finom, úgy kb. minden mellé.
Hozzávalók:
- sárgarépa
- néhány levél zsálya
- némi zsiradék
- teáskanál cukor/méz
- só, bors

Két irdatlan nagy sárgarépát felcsíkoztam a zöldségpucolómmal, szép vékony csíkjaim lettek. Kicsi olíván fedő nélkül inkább sütöttem, mint pároltam, időnként megkeverve. Közben mehetett bele a zsálya, a cukor, a só meg a bors, a vége felé pedig a kis kocka vaj. Pár perc tényleg, mert ezek a kis vékony csíkok nagyon hamar megsülnek.
(A háttérben Andi fantasztikus zabpelyhes fasírtja meg némi mentás zöldborsópüré.)

És a napi (fekete) cuki:
Szombaton magunk alá gyűrtünk egy kisebb teljesítménytúrát a Budai hegyekben, kényelmesen sétálgatva. A rajttól olyan 1,5-2 km-re egy fészeknyi lódarázs úgy döntött, hogy személyes támadásnak veszi, hogy arra vezették az útvonalat, és minden két- és négylábúnak nekirontottak. Nálunk szegény Kófic lett az első áldozat, kicsit előreszaladt (pedig nem szokása szegénynek), és nekitámadtak ezek a szemetek, olyan volt, mint egy rémálom, hangosan sírt, és a bundája tele volt lódarázzsal. Aztán a fuszulyka meg a testvérem valahogy megszabadították tőlük, de iszonyat volt az egész. Azt hiszem, hála a jó vastag bundájának, csak egy csípte meg (egy nagy sikoly volt:)), annyira sajnáltam szegényt! Fájt is neki utána, ugyan lenyomott még vagy 30 km-t, de picit sántított, és szemmel láthatóan borúsabb volt a kedve, szegény, szegény.
Én távol tartottam magamat tőlük (allergiás vagyok rájuk), de nagyon sokakat megcsíptek, többször is (testvéremet pl. háromszor), olyan 15-ig számoltuk, mármint az embereket. Nem sokkal ezután pedig az egyik túratárs eszméletlenül hevert az út közepén, mi akkor értünk oda, amikor már néhányan felemelték, és vitték le, hála istennek, gyorsan jött a mentő, és úgy hallottuk, hogy jobban lett. (Nem tudom, mi történt, de valószínűnek tartom, hogy ennek is köze volt a darazsakhoz.) Túl izgalmas volt ez nekem.
Aztán valamikor végre elterelték az útvonalat a darazsaktól, szóval a későn indulók talán már megúszták. 

A túra végén a nap hőse:

Csak azért mert szép, főleg a füle.

Az egyik ellenőrző ponton, innen már csak kevés volt hátra, jogos a kis pihenő:)

Ilyen szép jelvényt kaptunk:

Jól megérdemelt pihenő a célban: