Zöldbableves csipetkével

Akárhogy keresek, nem találok a blogban se zöldbablevest, se csipetkét. Elég fura, hogy a 16 évünk alatt egyszer se csináltunk ilyet. Egyikünk se. Azt tudom, hogy én miért nem csináltam. Rettentő macerás(nak gondoltam), a csipetkegyártás(t), és ezért inkább neki se álltam, pedig imádom ezt a levest, és csakis így, ahogy anyu csinálta. Nincs benne semmi más zöldség, csak zöldbab, sok fokhagyma és csipetke. Meg tejföl. Ennek a levesnek olyan jellegzetes íze van és egyáltalán nem hasonlít a főzelékre. 

Hozzávalók a leveshez:

• fél kiló zöldbab
• 1-2-3 gerezd fokhagyma
• (kacsa)zsír vagy olaj
• liszt, piros paprika
• tejföl
• petrezselyem

Hozzávalók a csipetkéhez

• 1 nagy tojás
• kb. 10 dkg liszt
• fél kávéskanál só

Anyu rántással csinálta, de én most megpróbáltam úgy, hogy azzal indítottam, hogy egy kis kacsazsíron megpirítottam egy evőkanál lisztet (a pirítás nem jó szó, mert nem színeződött el), aztán a liszten megfuttattam egy gerezd fokhagymát (sajnos kevés volt, kettő kellett volna), megszórtam egy kis pirospaprikával és felöntöttem vízzel. Ebbe tettem a megmosott, felaprított zöldbabot és egy kávéskanál sót. Lefedve főztem közepes hőfokon. 

Amíg fő, addig lehet csipetkét gyártani, de én nem mertem így időzíteni, mert emlékeim szerint órákig tart egy adag csipetke elkészítése, de ez nem igaz.

Egy tojást felvertem egy tálban a sóval. A lisztet belemértem az aprítógépembe, ráöntöttem a tojást. Addig járattam a gépet, amíg ilyen nem lett az anyag:

Ez körülbelül 5 másodperc, két-három nyomás. A módszert Jamie-től tanultam. Ezután abba a tálba öntöttem a morzsát, amelyikben a tojást felvertem, és lisztezett kézzel, kis gyúrással összeállítottam egy gombóccá. Tálban:

Gombóc (pici lisztet adtam még hozzá, amikor beliszteztem a kezemet, de nem kellett volna):

Ezután a kedvetekért mértem az időt, és az jött ki, hogy 17 perc alatt felcsipetkéztem az egész gombócot. Leültem egy kényelmes kissámlira, amire egy vastag párnát is tettem, a hátamat a szekrényajtónak támasztottam, ölembe vettem a tálat és csipkedtem. 

Úgy kell csinálni, hogy a gombóc szélét kicsit kilapítjuk két ujjunkkal, ebből a laposabb részből lecsippentünk egy pici darabkát, egy csipetnyit, és mutató- és hüvelykujj között sodrunk rajta egyet, és rögtön eldobjuk. Mármint beledobjuk a tálba. És jöhet a következő csippentés. Gitárosoknak nem való ez a feladat. Ha a lapos rész elfogyott, újabb területet lapítunk ki, és így tovább. Picit fájt a kezem tőle, szóval néha jobb, néha bal kézzel csippentgettem.

Kamaszkoromban mindig én csináltam a csipetkét, és olyan büszke voltam rá, hogy milyen erős kezem van. A tészta összegyúrása elég nehéz fizikai munka emlékeim szerint, és azt hiszem, elhitették velem, hogy ezt csak én tudom ilyen szépen megcsinálni. 

A nemgitárosoknak lehet közben jó műsorokat hallgatni, vagy hangoskönyvet. Én azt hallgattam, ahogy a panelban valahol megállás nélkül fúrnak reggel óta. Csak a vége felé húztam fel magam ezen, de aztán megnyugodtam ettől a látványtól:

A megfőtt bablevesbe öntöttem a csipetkéket, és amíg főttek, egy pohár tejfölt egy kisebb tálban elkevertem kézi habverővel először egy merőkanálnyi forró levessel, aztán még egy kicsivel hígítottam, végül beleöntöttem a levesbe. (Lehetett volna egy kicsit több tejföl, de aztán azt pótoltam a tányérban. Régen azért jóval nagyobb volt egy pohár tejföl.) A mélyhűtőben megkerestem a petrezselymet és még azt is szórtam a levesbe, sajnáltam, hogy nincs itthon friss. 

Nagyon finom lett, de egyáltalán nem hasonlít az emlékeim szerinti bablevesre. Azt hiszem, ahhoz több bab kellett volna (szerintem ez a kis maradék zöldbab nagyon nem volt fél kiló, nem mertem megmérni), és több fokhagyma és több tejföl. De azért így is finom lett.

És aki miatt ezt a csipetkegyártást bevállaltam, csak azért, hogy mutogatni tudjam, az leendő élettársam, Charlie:

Korban hozzám illik, úgy látom.

Ő Szabi tekije (és találjátok ki, hogy ezt a gyönyörű fotót ki csinálta!), és azért lesz majd az élettársam, mert ahol most lakik, ott jóhiszemű jogcím nélküli lakásfoglaló, és előbb-utóbb ki fogják rakni, és jelentkeztem én is, hogy esetleg, ha nincs más lehetőség, akkor befogadom természetesen. Mazsiék nem tudják a két cica miatt, Vikiék pedig a pitbulljuk miatt, szóval maradunk mi a tesómmal. 

Charlie-ról még azt kell tudni, hogy nagyon szereti a papucsokat, és ezt csinálja velük. Na most az a helyzet, hogy nálam nincsenek nagyon papucsok, és ezek után nem is lesznek. Vagy de?