Nem cseréltem össze a képeket:) Szóval az úgy volt, hogy vasárnap valami isteni ribizlifagyit csináltam, mert épp volt kéznél egy büdöge felengedett ribizli (ennél messzebb már nem mennék vissza, hogy ez miért is volt, valahol ki kell tűzni a nullát), valami gyors nasira vágytam, és pár perc alatt tényleg isteni desszertünk lett. Hétfőn meg, gondoltam, előadom ugyanezt csokiban. Láttam ugyan, hogy esik, meg hideg van, de annyira nem volt kedvem sütögetni, gondoltam egy gyors habveréssel meg némi fakanálhasználattal elintézem a desszertügyet, mert hogy anélkül nem vacsora a vacsora.
Szóval előkaptam a maradék 2,5 dl tejszínt, elkezdtem felverni habbá, közben ment bele mindenféle édesítőszer (sztívia, csipet barna cukor, kávé, vanília), a maradék10 dekányi csokijaimat meg összeolvasztottam egy tálban, mikróban, mert kevés volt csak. Meg szépen előkészítettem a fagyasztótálat, meg a joghurtot. Amikor már szép kemény volt a hab, akkor járó motor mellett lassacskán csurgattam bele az olvadt csokit. És ekkor hallottam meg, hogy iszonyúan sikoltoznak a madarak, nyilván megint repülőóra volt, és a három cicánkból x darab arra cirkált. Kivágtattam a kertbe, hogy összeszedjem a fenevadakat (a szőrösekre gondolok), persze esett az eső, és láttam is, hogy a dagi cicánk fent van az egyik fán az oktatás közepén, én is sikoltoztam volna a rigómama helyében. (Annyira utálom ezt a madárvadászatot, de nincs szívem rájuk tenni a csörgős nyakörvet, teljesen megbolondulnak tőle, nem tudom, mit kéne tenni, mondjuk, ez az év jobb, mint az eddigiek, mert még nem találtam megölt fiókát a kertben.) És akkor a hideg esőben odaálltam a fa alá, és próbáltam lecsalogatni a cicát, aki jött is volna, csak nem volt kedve ilyen magasról leugrani. Közben befutott az ÉÉKC (én édes kicsi cicám) is. Nagynehezen sikerült rávenni a cirmost az ugrásra, a hónom alá vágtam, és becsörtettem vele konyhába, közben hívtam a másik szörnyeteget is, gondoltam, mindenkit bezárok néhány órára a lakásba. És akkor vettem észre, hogy nem kapcsoltam ki a habverőt, tehát lett egy rendes adag csokis vajam (csokis íróban? vagy mi marad a köpülés után?). Eljátszottam a gondolattal, hogy mindent földhöz vágok, aztán távozom a helyszínről. Marhára sajnáltam a meghiúsult projektet, meg a finom tejszínt, a csokikat, nyaf, nyaf. Persze nem volt otthon még egy adagnyi egyikből sem. Aztán valahogy összekapartam magamat a romokból, és átalakítottam brownie-vá, szerintem vállalható lett a végeredmény. Leszűrtem az összeugrott tejszínt, a levet kiöntöttem, a maradékba pedig kevertem még két egész tojást, egy kis pohár joghurtot, 1-2 kanálnyi kakaót, egy csésze lisztet némi sütőporral elvegyítve. Aztán ment a közben előmelegített tepsibe, 200 fokra, 12 perc alatt megsült.
A gyerekek Bea fantasztikus szedres őszibaracklekvárjával ették (köszi Bea!!!!!!!!!!), rögtön fel is tolták az egész üveggel, annyira örülök, hogy résen voltam, és legalább egy teáskanálnyival megkóstoltam. Ha lesz az idén szeder meg őszibarack, akkor tuti én is teszek el, mert tényleg nagyon finom és különleges.
Napi cukinak meg két szinkronbűnöző:
12 megjegyzés:
Pontosan ilyen volt az én hétfőm is, csak én a te kakaós brownidat adtam elő, plusz zsömle, amihez hozzásült a rohadék sütőpapír, plusz már nem is emlékszem, de majdnem sírtam.
Örülök, hogy neked is hasonlóan telt.
direkte neked írtam az egészet!!!!!!!! és csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy a keddem ennél sokkal, de sokkal vacakabb volt (idáig...)
Nekem is!!!!!!!!!!!!!!!
(eper, fotó a szép üvegről, munkahely, ne is folytassam...)
Annyira sajnálom, hogy - bár örülök, hogy neked is vacak -, egyáltalán nem tud megvígaszatalni a dolog.
Szeretnék kutya vagy cica lenni nálatok. Mi gondom lenne? Tudok hízelegni (ha nagyon akarok)!!! :-)
Szevasztok, csatlakoznék a hozzászólásaitokhoz azzal, hogy hétfőn nekiláttam sajtos kiflit sütni, -a recept természetesen innen-, azért hogy talán jobb kedvem lesz (nem lett). A fantasztikus alapanyagot bent felejtettem a sütőben és olyan keményre sült + kiszáradt, hogy csak a kötelességtudó hízelgők (párom) merték rámondani hogy finom! Egyszóval elátkozott nap volt. Valami voodoo lehetett. Aztán másnap kellet menni újra dolgozni... A csokis vajat azért megkóstoltam volna :)
Jaj de jó hogy írtál, Zsófi, mert erről rögtön eszembe jutott, hogy én is begyúrtam egy sajtos tésztát és ott várakozik a hűtőben, nem mertem kisütni a tegnapi sorozatom után, úgyhogy ezt most bedugom a mélyhűtőbe!
Ha megtalálom azt a voodoot, megölöm!
Andi! Valami ellen-woodoo-t kéne csinálni! Lehet, hogy már csináltam is azzal, hogy írtam, hiszen észre vetted a süti tésztát. Juhú!!! Egyébként meg tetszik ez az egész bejegyzés/recept, tök pozitív :)
Zsófikám, légyszi dolgozd ki az ellen-voodoo-t, mert tegnap még miután balesetmentesen eltettem a tésztát a mélyhűtőbe, két konyhai cucc eltört a kezemben... Szóval még nem tökéletes! :-)
Az ellen-voodoo én vagyok, mert velem semmi rossz nem történt hétfőn, sőt! :)
Nahát, ilyen formában még nem ismertem a csokifagyit, de megenném így is. :) Jól szórakoztam a történeten, de persze azért sajnáltalak is a megpróbáltatások miatt. Örülök, hogy ízlett a lekvár, nálunk is nagy sikere van.
Hihetetlen, hogy milyen összhang van a négylábúak között. Vilma és Frakk is mindig szinkronban van egymással. Úgy imádom nézni ilyenkor (is) őket!
Nem bírom szó nélkül hagyni, annyira cukik ezek a kutyusok! :)
a négylábúaknak átadom az elragadtatott szavakat, én is mindig nagyon cukinak találom őket (végül is ezért vannak tartva, házőrzői funkcióik úgysincsenek:)
Andi, mi van a bodzaszörppel???
Az van, hogy nagyon nyűgös vagyok... igyekszem.
Megjegyzés küldése