Kertészpite

Késő esti kép, azért ilyen remek. Jó kis zöldséges-krumplis, pont ilyen őszi estékre való.

Hozzávalók:
- 5 dkg vaj
- 1 teáskanál libazsír
- pár levél zsálya
- negyed sütőtök
- 3 szál halványító  zeller
- pár kisebb cukkini
- 1 marék zöldbab
- 1 kaliforniai paprika
- 1 nagy cikk káposzta
- kb. 1 kg krumpli
- 1 kis pohár tejföl
- 1 szelet sonka
- só, bors

Minden zöldséget feldaraboltam. A zöldbabot külön megfőztem némi sós vízben. Egy nagy serpenyőben kicsit megbarnítottam a vajat, rádobtam az összedarabolt zsályát, tuningoltam egy kis libazsírral, aztán puhulási rendben mehettek a zöldségeket. Kezdtem a tökkel, meg a cukkinivel, utána jött a zeller és a káposzta, és csak a legvégén a paprika. Amikor már levettem a tűzről, belekeverem a zöldbabot is. Közben sóztam, borsoztam. A krumplit héjastul megfőztem, hagytam kihűlni, csak utána karikáztam fel (lusta voltam pürésíteni).

 Egy szép nagy lapos tálat kivajaztam, arra ment egy réteg krumpli, arra a zöldségragu, a tetejére megint krumpli. Rákentem a pohár tejfölt, és megszórtam pici sonkával, de ez tényleg elhagyható. Forró sütő, míg szépen meg nem pirul.

Napi cukinak meg egy statikus Zsuzsi, mert már rég volt. És most úgyis tüzel, szóval nem könnyű neki. Egész nap be van zárva, szegény.

Almás-mákos rizses muffin (gluténmentes)

Ezt gyorsan szeretném megosztani veletek, mert annyira, de annyira finom volt. Mentünk le pénteken Tésára, és tele volt a hűtő egy kis ezzel meg azzal, na azokat dobáltam bele ebbe a muffinba (ne kelljen már kidobni), és egészen isteni lett a végeredmény. Semmi fűrészporfíling, szaftos puha, szerintem tökéletes őszi süti. Abbahagyhatatlan. És pillanatok alatt elkészül. Ma este is sütök ilyet, de dupla adag lesz.

Hozzávalók:
- 2 tojás
- 200 gramm reszelt alma
-1 evőkanál darált mák (kihagyható, csak kár érte)
- só
- 1 vaníliás cukor vagy némi kivonat
- kevés barna cukor
- 4 dkg vaj
- 100 gramm főtt rizs
- szűk fél csomag sütőpor
- kb.1 dl tej
- 100 gramm rizsliszt


Valószínűleg nincs mindig kéznél 200 gramm reszelt alma, tehát kb. 60 dkg almát meghámozunk vagy sem, lereszelünk, megszórjuk egy bő evőkanálnyi kristálycukorral, összekeverjük, és hagyjuk állni egy fél órát. Utána a levét kicsavarjuk. Nem kell nagyon szárazra, de azért kicsit érdemes átnyomni.
Beledobáltam a robotgép táljába a két egész tojást, a mákot, sót, cukrot, vaníliát, puha vajat, habosra kevertem. Utána mehetett bele már fakanállal az összes többi, a legvégén a rizsliszt. (Ha nagyon faxni akarnék, akkor a fehérjéket csak a végén keverném bele, habbá verve.) A tej mennyiségét végül is az alma szaftossága határozza meg, az a lényeg, hogy muffintészta-állagot kell kapnunk. Nem annyira folyós, mint a piskóta, kanállal jól adagolható, de azért lágy, önterülő dologról beszélünk. A tésztát belekanalaztam egy papírral bélelt muffintepsibe. Pont 13 közepes darab lett, sokkal kevesebb, mint amennyi kellett volna belőle.

Paradicsombefőzés

Szeretettel ajánlom ezt a bejegyzést Andinak. Csak hogy legyen mihez viszonyítani, nála ez így néz ki. Meg így. Ugyanez mozgásban itt.

Ja, és a módszert Rebekáéktól lestem el, ha valami rémes történik, mint például amikor a két kuty széttép egy szép nagy tollpárnát, és mindent beborítanak a tollak, akkor először fényképezni kell, sápítozni meg takarítani tuti ráér az ember, senki nem veszi el előle. Szóval a fröcsi után, sírás közben, a takarítás előtt nyomtam egy képet, hadd örüljön más is.

Már gyerekkoromban is utáltam a paradicsompasszírozást, meleg, fröcskölős trutyi, nézni is rossz volt. Szóval amikor nagy ritkán rám jött a paradicsomelrakhatnék, akkor az egyszerűbb változatok mellett döntöttem. Az egyik volt Bombadil Toma fűszeres paradicsommártása (nálam itt), a másik, még ennél is egyszerűbb, a darabos paradicsom. A megmosott, zöldcsutkátlanított paradicsomokat forró vízbe dobtam pár percre, aztán ha már foghatóra hűltek, lehúztam a héjukat, a húst úgy-ahogy feldaraboltam, főleg ha nagy volt a paradicsom. Befőzőlábasba raktam, felforraltam, és pár perc múlva tiszta üvegekbe töltöttem, fejre állítottam. Tökéletes volt azokhoz a paradicsomos ételekhez, amiket eszünk általában (csilis bab, mindenféle paradicsomos tészta). Senkit nem zavartak a magok, a héját meg ugye lehúztam úgyis.
De az idén, gondoltam, kipróbálom az Andi módszerét.  Ha már nekem is van csodagépem. Nyilván túl alacsony volt az adrenalinszintem. Pár perc alatt forró paradicsomszószban úszott az egész konyha. Borzalmas volt. Ehhez képest a hecsedlifőzés békés délelőtti játszóház. Merőkanalanként kellett töltögetni (olyan 20-30 kg paradicsomról volt szó, ha jól emlékszem). Magától nem ment át, viszont ha a műanyag tuszkolóval tuszkoltam, akkor időnként jóízűen cuppant egyet, és kilövellt a torkából a finom, forró paradicsomlé, ami kb. egy perc alatt beterítette a fél konyhát. Jó nyolc órát mulattam vele, utána egy-két óra alatt nagyjából kitakarítottam a konyhát. A rejtettebb zugok azóta is tele vannak paradicsomszósszal. Néhány évig tuti nem jöhet be hozzám egy-két kilónál több paradicsom a konyhába. Utána meg majd meglátom.
Ámbár... tegnap írt a Csilla egy nagyon tuti módszert (pedig ezt a bénázást még nem láthatta:)), szóval csak kipróbálom pár kilóval:)

Alma télire 2.

Az idén rengeteg almánk lett (a képen csak a töredéke látható, ezek épp szárítás alatt állnak a patakba hullás után), nem állnak el télire, de mivel jóízű és nagyon-nagyon bio (12 éve a miénk ez a telek, azóta tuti nem használtunk semmiféle vegyszert), minden darabját megbecsüljük. Erről egyszer már megírtam a kis esszémet, de nem akarok ott ápdételni állandóan, szóval az almaszószomat frissíteném. Az alma feléből reszelt alma lesz, ez csak almás lepénybe jó, a másik feléből meg natúr almaszósz (vagy almavelő, ahogy tetszik), ezt sokkal többféleképpen tudom felhasználni.

Végül is semmi extra, meghámozom, csutka, romlásnak indult részek kifelé, aztán a húsát feldarabolom, és a nagy, vastagtalpú lábasomba felteszem főni. Valamennyi víz mindig kell alá, hogy amíg az alma nem engedi ki a levét, le ne égjen, az idén az ötliteres lábashoz 3-4 dl-t is kellett önteni, nyilván a nagy szárazság miatt. Addig főzöm, amíg meg nem puhul, szét nem maszulnak a darabkák. Gondosan odafigyelek, hogy ne tegyek bele se cukrot, se fahéjat, se vaníliát. Felhasználáskor bőven ráérek eldönteni, hogy mit teszek bele, csak semmi kényszerpálya. (Általában cukrot - édesítőszert, fahéjat és vaníliát:)) Ha már puha mind, akkor egy kicsit átnyomom a botmixerrel, hogy túl nagy darabok ne legyenek benne, de azért ne sima krém legyen, hát ez ízlés kérdése. Visszateszem a tűzre, most már szörnyen puffog és fröcsköl, nemigen lehet magára hagyni. Szóval el is zárom alatta a gázt. Előkészített, steril üvegekbe teszem, forrón, fémtető, fejre állítás. De aztán még vizes dunsztba is mennek, mert annyira sűrű, darabos és fröcskölős a massza, hogy az első egy-két üveg megtöltése után már nem elég forró ahhoz, hogy tartósítószer nélkül is elálljon. Ha lenne négy kezem, akkor kettővel keverném és kettővel tölteném az üvegeket, így tényleg tűzforrón kerülhetne beléjük az almaszósz, de a jelenlegi kettő kevés hozzá.

Vizes dunszt: egy szép nagy fazék aljába belegyűrök némi újságpapírt (megfelelő méretű fémrács helyett), arra teszem az egyesével szintén újságpapírba csomagolt üvegeket. Vizet engedek a lábasba, annyit, hogy kb. az üvegek háromnegyedéig érjen. Ráteszem a fedőt. Kis lángra rakom, és forrás után még kb. 20-25 percig főzöm. Ha kész, elzárom alatta a gázt, és hagyom kihűlni.
Az idén egy kapkodós reggelen két fazékkal próbáltam ezt előadni. Feltettem a gázra, aztán elmentem a lakás más tájaira pakolászni. Amikor jó tíz perc múlva visszaértem, akkor égett papírszag fogadott, rohadtul nem értettem, honnan. Megfogdostam az edénykéimet, az egyik kellemes meleg volt, a másik viszont megégette az ujjaimat. Ekkor még mindig nem sikerült felfognom, hogy mi folyik, illetve hogy mi nem. A megégett ujjacskáimat belelógattam egy hideg vizes bögrébe, így járkáltam lesfel az egyre nagyobb füstben, míg végre rájöttem, hogy az egyik fazékból kifelejtettem a vizet, és abban ég csendesen az újságpapír. És annyira mákom volt, hogy még nem pattantak szét a megtöltött üvegeim. Meg nem gyulladt fel a papír sem, nyilván azért, mert fedő volt rajta (kíváncsiságom már nem terjedt a fedőlevételig), és nem kapott oxigént az izzó papír. Szóval nem sikerült tűzbe borítanom a konyhát sem. És nyilván azért égette meg a kezemet, mert a víztelen fazék ugye gyorsabban melegszik, mint a vizes. Ha utólag is, de sikerült mindent megfejtenem, utálom a kínzó, megválaszolatlan kérdéseket. Gyorsan kivittem az izzó lábast az izzó papírral meg a nyilván szintén izzó üvegekkel a kertbe, és ott is hagytam estig. Aztán amikor már bele mertem nézni, és mindent kiszedtem belőle, akkor kiderült, hogy az alulra gyűrt újságpapír elégett, de lábasnak nem lett semmi baja, picit meg kellett súrolni a halványszürke kis koromréteg miatt. Ilyen frankó edényem van.

Hogyan csináljunk magunkból bohócot a konyhában sorozatunk még nem ért véget. Kezdődött a tartós kekszekkel (kóros feledékenység), folytatódott a víztelen vizes dunszttal (kóros szétszórtság), és hátra van még a paradicsombefőzésem (kóros kétbalkéz-szindróma). Jön majd az is hamarosan.

A megmentett csapat, legalábbis egy része:

Napi cukinak meg egy tésai késő délutáni kép, Jákob lajtorjája. Nem is tudom, miről jutott eszembe.

Tartós keksz

Rendes családoknál van süteményes doboz, meg csokis fiók, és azok bizony nem üresen tátonganak, mint nálunk szokás, hanem rendesen feltöltve. És ha az ember megkíván egy kis nasit mondjuk a délutáni kávéjához, akkor talál hozzá valamit. És ha vendég van, azt is meg lehet kínálni. Mi nem vagyunk rendes család, már csak ezért sem. Kekszes dobozok vannak ugyan, de mindig csont üresek. A csokiról meg ne is beszéljünk. De most, néhány napra azok voltunk. Mármint rendes család. A Tamás valamelyik pakolási rohamában kinyitott egy sütis dobozt, és ezt találta benne. Illetve ennél sokkal többet, de mire le tudtam fényképezni, megettük a többit:(. Mondjuk én sosem szoktam kinyitogatni a dobozokat, mert tudom, hogy üresek. Rengeteg sütit sütök, fogalmam sincs, hogy mikor mit, ennél sokkal fontosabb dolgok is kihullanak a fejemből (vagy bele sem érkeznek). Szóval minden esély meglenne rá, hogy még arra sem emlékezzem, hogy sütöttem-e én valaha már ilyen kekszet, de ez most nem így van. Ugyanis egészen pontosan emlékszem, hogy karácsony előtt sütöttem, főleg az Iminek ajándékba, mert emlékeztem, hogy nagyon szereti ezt a csokis kekszet. És unaloműzésből kétfélét csináltam, az eredetit, meg egy másikat (barna változat), rumos-mazsolás, még erre is emlékszem, de hogy mitől ilyen barna? Fahéj vagy kakaó? Hát erre már nem emlékszem. Aztán a szebbjét becsomagoltam, a selejtes formátlanokat meg nyilván beleszórtam ebbe a dobozba, hogy majd elfogy az ünnepek alatt. Aztán jól elraktam valahová a dobozt. Szeptember közepéig, végéig ott pihentek. És semmi bajuk! Nem lettek penészesek, nem lettek keményebbek a kelleténél, egyszerűen pont olyanok, mint amikor bedobozoltattak. Ezentúl a nyári szabim alatt sütöm meg a karácsonyi ajándékaimat:)

Almás tökleves

Szombaton vagy vasárnap ment a tévé a konyhában, szokás szerint, abban is a Jamie Oliver (változatlanul nehezen viselem a szinkronját), akkor ütötte meg a fülemet az almás sütőtökleves. De már csak utaltak rá, szóval fogalmam sincs, hogy ki és hogyan főzte, de megtetszett a gondolat. Egyébként is beleillett a terveimbe. Hosszú ideje próbálok összebarátkozni a sütőtökkel (nyilván mély nyomokat hagyott bennem a dominózó és tököt sütögető sün anno). De nehezen megy. Fogalmam sincs, miért, mert éppenséggel szerethetném is, gyönyörű a színe, isteni az illata, de valahogy nem bírom megenni. Mindig is utáltam, hogy pontos legyek. (Épp mostanában gondoltam végig, hogy gyerekkoromban mi mindent nem ettem meg - méz, dió, mák, máj, sütőtök persze, birsalma, hecsedli, fahéjas cukor - most hirtelen ennyi jut eszembe, ezek nagy részét kifejezetten megszerettem, maradt a méz meg a sütőtök. A mézzel nem is próbálkozom, ha egy sütibe kerül belőle egy evőkanállal, akkor nem bírom megenni, de a sütőtököt még nem adtam fel.) Szóval kapóra jött a Jamie, úgyis valami könnyű és gyors levesre vágytam, gondoltam, teszek megint egy kísérletet (volt már egy rozmaringos sütőtöklevesem, az egy az egyben ment a lefolyóba, persze akkor halmoztam az élvezeteket, mert nem kellett volna az egyébként is ingatag tököt összerakni a rozmaringgal, amit csak nagyon szerény mértékben tudok elképzelni, akkor is csirkén meg krumplin, nem levesben).
A leves elkészítése úgy tíz perc volt, pont olyan lett, amire vágytam, kicsit édes, kicsit savanykás, kicsit csípős, szóval nekem bejött. Nem állítom, hogy a legnagyobb kedvenc lesz, de időnként jöhet, főleg így tökszezonban.

Hozzávalók:
- 1 negyed sütőtök
- 2 savanykás alma
- pici libazsír vagy ilyesmi
- némi csili, fahéj, cukor
- só, bors
- pár evőkanányi joghurt

Kis lábasba a zsír, azon félig megsütöttem a felkockázott tököt. Vízzel felengedtem, beleszórtam az összes fűszert, és főztem egy kicsit, hogy teljesen puha legyen a tök (forrás után már csak egy pici idő). Közben megpucoltam meg kicsi kockákra vágtam az almát. A levest botmixerrel átnyomtam, beleszórtam az almakockákat, és már csak egy icipicit főztem, hogy még roppanósak maradjanak az almakockák. Aztán levettem a tűzről, és belekevertem pár kanál joghurtot. Ennyi.

Napi cukinak meg az ismét szőrtelenített Kóficka. Annyira tünci ilyenkor, olyan, mint egy jól fejlett helyes patkány, nyilván a szép, hosszú, csupasz farka miatt.

Ilyen volt:

És ilyen lett. Külön kérek figyelmet szentelni a farkincának.

Káposztás szabdzsi

Kicsi Vúnál találtam ezt a remek receptet. Isteni, kiadós és olcsó. Ja, meg gyors is. Helyből dupla adagot csináltam. Annyit változtattam rajta, hogy csináltam még két liter házi tejből panírt, és azt pici vajon megsütöttem, aztán hozzákevertem a káposztás cucchoz, szerintem kifejezetten jól állt neki. (Egyébként a rendes Anditól eltérően nálam sosincs otthon ekkora steril gézlap, szóval tiszta, vasalt fehér konyharuhát használok a célra. Amit utána kimosok.) Nekem nagyon ízlett, meg szerintem mindenkinek, mármint a szabdzsi, és melegítve szinte még jobb, mint frissen, mint általában a krumplis ételek, szóval érdemes nagy adagot csinálni, és napokig rájárni.

Tettem hozzá 2 liter tejből készített paníírt is, vajban megsütve. Fehér szezámmag és napraforgómag megpirítva.

Hozzávalók (szimpla adaghoz):
- kevés olaj (kb. fél dl)
- 1 tk barna mustármag
- 1 tk egész római kömény
- 1 zöldpaprika
- 2 nagyobb krumpli
- 1 kisebb fej káposzta
- kb. 1 dl paradicsomsűrítmény (2-3 paradicsomot kockáztam bele)
- 1 tk kurkuma
- 2 tk őrölt koriander
- 1 tk garam masala
- kevés nádcukor
- só
- kevés citromlé (kihagytam)
- 2 tk fekete szezámmag megtörve (ez sem volt, fehér szezámmag és napraforgómag keverékét használtam)


Az összes zöldséget meghámozzuk, kockára vágjuk. Wokban olajat forrósítunk, kipattogtatjuk a mustármagot. Római köménnyel még egy percig sütjük. Pár perc a paprikának, utána a krumpli és a káposzta, többi fűszer. Ráöntjük a paradicsomot is, só, cukor. Ha kész, rászórjuk a magokat, meg az én esetemben a külön serpenyőben megsütött panírkockákat.

Szedres kókuszkrém

Ez volt a desszert. Isteni volt egyszerűen. Tudtam, hogy a szederlekvár-vanília tengelyen kell mozogjak, most ez lett belőle.

Hozzávalók (6 közepes és 3 nagy pohárnyi lett belőle):
- 1 kis üveg szederlekvár (kb. 300 gramm)
- 1 konzerv kókuszkrém (400 gramm)
- 4 dl tejszín
- 1 zacsi vaníliás cukor
- 450 gramm joghurt
- 25 gramm zselatin
- porcukor
- némi étcsoki

6 pohár aljára kanalaztam némi szederlekvárt.  A tejszínből némi porcukorral habot vertem a robotgéppel. Beáztattam a zselatint némi vízbe. Összekevertem a krémet: tejszínhab, vaníliás cukor, joghurt, kókuszkrém, porcukor. Forrásig melegítettem a zselatint. Amíg hűlt, ügyesen kettéosztottam a fehér krémet (mérleggel:)), az egyik felét visszaraktam a hűtőbe, a másik felébe pedig belepakoltam a maradék lekvárt, és épphogy csak összekevertem, hogy kicsit márványos maradjon. Hőkiegyenlítéssel belekevertem a zselatin felét. Minden poharat kb. félig töltöttem. Maradt még annyi, hogy három nagy fél literes műanyag pohárba is jutott. Mehettek a hűtőbe, míg szépen meg nem dermedtek. Mivel nem volt benne túl sok zselatin, ez azért legalább másfél óra volt. Amikor már annyira megkeményedett, hogy jöhetett rá a felső réteg, akkor újra felforrósítottam a maradék zselatinomat, mert időközben belekötött a lábasba, és ezt is összekevertem a fehér kókuszos krémmel, hőkiegyenlítéssel, mint ugye mindig. Óvatosan rácsurgattam a rózsaszín rétegekre. Hűtő.
Tálalás előtt tettem a tetejükre némi elfarigcsált étcsokit, iszonyat jól állt nekik, nem (csak) esztétikai értelemben.

Napi cukinak meg bestoppolt tacsihas. Egyébként is édes mellé édeset. Ilyen gyönyörűen begyógyult Kóficka hasija a sérvműtétje után, épp csak egy kis fehér vonal látszik. Nyugodtan hordhat bikinit megint.

Annyira tünci, hogy rögtön hanyatt veti magát fotózásnál. És nem vágtuk le a farkát. Csak állandóan csóválja, szóval eltűnik a képről:)

Itt még határozottan megvolt:

Naan 2.

Megint névnap, megint vacsi. Még szerencse, hogy legalább Rebekára számíthatok, és lehet érdekesebb ételeket is főzni. Az indiai vonalat az ünnepelt kérte, én meg igyekeztem olyan menüt összeállítani, amihez nem kell sok idő, nem túlzottan egzotikus (mert a fiúkra is gondolok), legyen benne hús (fiúk), és a legfontosabb, hogy ne legyen külön előétel, hanem mindent ki lehessen egyszerre pakolni az asztalra (a desszertre egy picit hajlandó vagyok várni), mert mindig az szokott lenni, hogy órákig kell várni az előételekben dorbézoló vacsorázó társaimra (hosszú ideje kötelező gyakorlat a frissen sütött  ciabatta mindenféle finom sajtokkal, pácolt zöldségekkel, szardellával, mittudoménmivel (gondolom nem kell említenem, hogy ez sem a gyors, sem az olcsó kategóriába nem fér bele, bírom, amikor azt mondják, hogy á, ők semmi extrát nem kérnek, csak egy kis kenyeret sajttal). Általában el szoktam unni az életemet a főételig. Ja, és úgy éreztem, hogy ez a vasárnap különösen nem alkalmas az olajban való sütéshez, szóval ilyesmik száműzve. Villámgyorsan vadásztam néhány egyszerű ételt:

- naan (nlc-én találtam tuti receptet)
- uborkás raita (Szakácsok könyve, kb.)
- sárgabarackcsatni (saját kútfő, de biztos számos behatás ért az elmúlt években:))
- tandúri murg (mug???) (Szakácsok könyve)
- káposztás szabdzsi (Kicsi Vú)
- szedres kókuszos pohárkrém (mindenféleképpen szedreset akartam, egyébként panna cottára szólt a rendelés, csak ahhoz nem volt kedvem, mármint a gyártásához)

Annyira rendes voltam, hogy le is fényképeztem mindet, szóval majd csöpögnek szép sorban. Kezdjük a naannal. Egyszer már volt nálunk, de az nem lett ilyen finom. Ez az nlc-es recept nagyon jó, majdnem pontosan betartottam, gyors és finom. Dupla adagot csináltam, 9 nagy lapos kenyér lett belőle.

Egy adag hozzávalói (négy és fél darab, ezek szerint):
- 150 gramm langyos víz (írót vagy mit használtam helyette)
- 1/8 kocka friss élesztő
- 250 gramm finomliszt
- 1 teáskanál tengeri só
- 2,5 evőkanál görög joghurt
- 1,5 teáskanál sütőpor (caklipakli kifelejtettem)
- 1 evőkanál vaj
- vaj és étolaj keveréke a sütéshez és a kenegetéshez

Az eredeti recept vizet ír, de én csináltam panírt, és maradt utána ez a lé (nem tudom, van-e neve), direkt félretettem a tésztához. Szóval összekevertem a liszt felét ezzel a lével meg az élesztővel (dagasztógép), és fél órát hagytam állni. Ekkor mehetett a tartályba a többi liszt, só, joghurt (itt kellett volna beletenni a sütőport, de tényleg nem hiányzott, sem ekkor, sem a végén!), meg egy kanálka puha vaj. Pár perc alatt összedagasztottam, aztán 15 perc pihi. Ekkor megint 1 perc dagasztás, megint 15 perc pihi. Enyhén lisztezett deszkára borítottam, átgyúrtam, csináltam belőle 9 cipócskát, hagytam öt percig pihenni.
Egyesével kerek lappá nyújtottam őket, és egy vajas/olajos serpenyőben megsütöttem, mintha palacsinták lettek volna. Le kellett volna fedni, de azt is elfelejtettem. Amikor kész lett, akkor még egyszer vékonyan megkentem a vajas olajjal (avagy olajos vajjal). Szerintem nagyon finom lett, puha is, ropogós is, még másnap is ehető volt.

Napi cukinak meg egy régi-régi kép:

Baloldalt a névnapos, jobbra Anikó, és középen vajon ki van? Bizony Kóficka, fiatal lány korában, kedvenc stratégiai pontján, a tésai udvar közepén álló öreg konyhaasztalon (azóta sajnos elhalálozott, mármint az asztal, de ha még ott is lenne, azt hiszem Kóficka már nem pattanna fel rá egyből). Még nem is a mi kutyánk volt ekkor, csak vendégségben tartózkodott nálunk:)

Kicsi bors

Ez itt, kérem szépen, egy réges régen elmaradt szolgálati közlemény. Azt hittem, rég megtettük, de nem. Bea cuki új blogját a kicsibors.blogspot.hu címen találjátok. Érdemes meglátogatni, mert olyan jó mesélős, nem csak az van, hogy vegyél 10 dkg lisztet, hanem mindig kapunk a recept mellé szép hosszú történeteket, sok fényképet, és ha szerencsénk van, némi vizslát is. És sokkal szorgalmasabb, mint mi mostanában :(

Almás pite így meg úgy

Mielőtt bárki pánikba esne, az idén (sem) lesz almatortaverseny. Csak muszáj volt almásat süssek, egyrészt és főrészt, mert imádom, másrészt meg még Tésán összeszedtem egy nagy zacsi hullott almát, és ideje volt elhasználni. Persze gondolhattam volna a jövőre, és eltehettem volna télire, de egy-két üveggel lusta voltam vacakolni. Inkább sütöttem, egyébként is, napok óta sírok valami desszert után.
Felül az egyik. Vészesen hasonlít erre, csak kicsit más a tésztája, nincs benne dió, és a teteje nem csipkés, hanem csíkos.

Tészta:
- 20 dkg teljes kiőrlésű búzaliszt
- 12 dkg hideg vaj
- csipet só
- 1 evőkanál barna cukor
- 1 evőkanál fahéjas porcukor
- 1 evőkanál baracklekvár
- 1 tojássárgája
- kb. 1 evőkanál hideg víz.

A szokásos menetrend, a lisztet összemorzsásítottam a jéghideg vajjal, cukrokkal, sóval, aztán deszkára borítottam, és a többivel összegyúrtam. Kicsit hagytam pihenni, aztán kinyújtottam, és kibéleltem vele egy kis tepsi alját (oldalra nem jutott, de nem is kellett volna). Ilyen vajas tészták alá/mellé egyébként semmivel sem kenem ki a tepsit, papírt sem teszek bele, nem is kell. Kb. az egyharmadát meghagytam (mármint a tésztának), abból lettek a végén a csíkok a tetejére. Mehetett az egész a hűtőbe, jó fél órára.

Töltelék:
- jó sok alma (olyan 1,5-2 kg körül)
- 2-3 evőkanál barna cukor
- fahéj
- vanília

Az almákat meghámoztam, lereszeltem, megszórtam a cukorral, és hagytam állni legalább egy órát. Ezalatt jó sok levet enged. Szépen kicsavartam, és összekevertem az ízesítőkkel.

Az összeállításhoz még:
- 2-3-4 evőkanál  szilvalekvár
- 1-2 evőkanál zsemlemorzsa
- 1 tojásfehérje

Az alsó tésztát megkentem a lekvárral, arra jött a morzsa, a tetejére meg a rengeteg alma. A tetejét szépen kiraktam a csíkokkal, tojásfehérjével lekentem, és mehetett a 200 fokos sütőbe. Nem tudom, meddig sült, kb. fél óra volt, látszik a tetején, amikor kész van. Ha kicsit várunk vele, akkor elég szépen lehet szeletelni, de isteni forrón, langyosan és hidegen is (beáldoztam magam, és teszteltem).

Mivel még maradt az almából, kellett csinálnom a klafutit is, ott sírtam a konyhában. Annyiban más, mint mondjuk ez, hogy most alulra tettem a vastag, reszelt almából készült tölteléket, arra öntöttem a tésztát, így szép kétrétegű pitém lett.

Töltelék:
- ld. fent

Tészta:
- 2 egész tojás, meg az a fehérjemaradék, ami az 1. sz. pite megkenése után maradt
- csipet só
 - 2 evőkanál cukor
- fél zacsi sütőpor
- 2-3 dl tej
- 4-5 evőkanál liszt

Az a cél, hogy sűrűbb palacsintatésztát kapjunk. Némi tej kivételével mindent egyszerre beleöntöttem a robotgép táljába, és amikor már szép sima volt, akkor felhígítottam a kellő sűrűségre. Ha lett volna, biztos tejszín lett volna a tej egy része, de nem volt otthon éppen egy csepp sem.
Aztán vastagon kivajaztam a fodros piteformát, belelapogattam az almatölteléket, olyan jó egy-másfél centi magasan, és szépen körbe, egyenletesen ráöntöttem a tésztát (nem túl sok, szóval be kell osztani). Úgy időzítettem, hogy pont akkorra legyen kész, amikor kiveszem a másikat, szóval ment szépen a 200 fokos sütőbe, és egyáltalán nem mértem, mennyi idő alatt sült meg, de nem kell nagyon sok idő. Látszik rajta, amikor kész, kicsit pirul már a széle, és ha megnyomja az ember a tetejét, akkor olyan lágyan rugalmas. Kicsit túlsütöttem, de másnak nem muszáj, mert finomabb, ha lágyabb. Mondjuk így is isteni lett, egyáltalán az alma-fahéj-vanília mindig isteni.

A napi cuki pedig übercuki lesz. A tésai Eszti néninél (csak hogy átvegyük újra: Kóficka szüleinek a gazdájáról van szó) megint van három kiskutya. Három szálkás tacsi lánynak egy-egy darab. Mindegyiknek másik helyi kuty az apukája, tipikusan le sem tagadhatják az utódokat, annyira a kedves apukákra ütöttek. És persze változatlanul követik a hely szellemét: ha belép az ember, mind a hat eb (három kismama, három növendék) hanyatt veti magát, és vakartatja a hasiját. Úgy tűnik, bevettek a csapatba egy fekete cicust is, de az nem jön hasit vakartatni. De elég jól áll a kompániának. Nyolchetesek a cukorfalatok, és egyszerűen gyönyörűek. Ja, a képeket telefonnal csináltam, de azért látszódnak a szép kerek pocakok.

A fekete szín álmosít. A cicus (lent) és az ezen a képen csak pár manccsal szereplő fekete kutyus (apja neve: Pöpec, egyébként gratulálunk a boldog nagyszülőknek!) nagyjából végighorkolták a reggeli után történt látogatásunkat.

A kis foltos rettenet. Apja neve Tapi, aki egyébként már szerepelt a blogban Kóficka pasija álnéven. Kiköpött apja, nem?

Alul Lilike mama, felette egy elemes.

Kispöpi, a szunyagép. Cicalábbal.

Mormota 1. és 2.

Pergő mama és a játékeb. Apuka nevét elfelejtettem, de pont így néz ki. Hogy lehet ennyire tünci egy kutyahas?????

A feje sem rossz:

Kispöpi túl van a reggeli tornáján, hanyatt fordult. Azért feketében sem rossz a kiskutyahas, nem?

A cicus is megmozdult, feljebb csúszott pár centit.

Balra talán Lilike, középen a felhúzhatós, jobbra a Minitapi.

Ugyanők, elmozdítva:)

Cukorfalatok. A háttérben hangos horkolás.

Délelőtt rajcsúr, mindenki a maga módján.

Itt pedig Picike is befeküdt egy picit a buliba, gondolom, kíváncsi volt, mi a csuda lehet ilyen marha jó ebben. Az alsó réteget soha nem zavarta meg, ha időnként rájuk feküdt valaki:)

Puharas

Több száz képet csináltam a tésai szilvanapon (mint látszik, a téma marad, mármint a szilva), és én magam is nehezen hiszem el, de az érdeklődésem fő tárgyáról, arról a bizonyos puharasról ez a legfejlettebb képem, a kifőzött és ebbe-abba bújtatott tésztácskákból elég sokat legyűrtem, de elfelejtettem készen lefényképezni. Hát, ilyen, amikor a cukor elveszi az ember eszét, ebből is látszik, hogy milyen káros. Akkor legalább leírom. Szóval a puharas az egy krumplis tésztából készített derelye, sűrű szilvalekvárral megtöltve.

Tehát először is egy irdatlan nagy kondérban megfőzzük a krumplit:

Ha megfőtt, még forrón áttörjük:

Most jön a lényeg: ha már langyosra hűlt (ez gyorsan megy még kánikulában is), pici sóval és KEVÉS liszttel összegyúrjuk. Tojás nem kell bele. Ha sok a liszt, kemény lesz a tészta, tehát tényleg csak annyi legyen, amennyitől összeáll a kicsit ragacsos tészta.

Aztán szépen kinyújtjuk. A képen lévő tészta állítólag túl lisztes lett, szóval ennél puhábbat tessék elképzelni:

Ha már szép vékonyra elnyújtottuk, akkor félbehajtjuk, hogy megjelöljük a felét, újra kinyitjuk, és az egyik felére helyes kupacokban rápakoljuk a sűrű szilvalekvárt.

Aztán ráhajtjuk a másik felét, és a lekvárkupacok körül ujjal ügyesen lenyomkodjuk:

Aztán elő a puhárral, és azzal szépen kiszaggatjuk. Nem árt időnként lisztbe mártani. Pogácsaszaggatóval nem lesz az igazi:)

Ez egy másik módszer, kevésbé rendezett:

Kisebb puhárral, egyébként.

A továbbiakat meg el lehet képzelni, kép már nem lesz hozzá. Szóval a kis korongokat lobogva forró vízbe dobjuk, és addig főzzük, míg fel nem jön a víz színére, és még egy pillanatot (Erzsi nénit idézem). Szűrőkanállal tepsibe vagy tálba szedjük, kevés olajjal meglocsoljuk, és meghintjük cukros vagy nem cukros pirított morzsával vagy cukros darált mákkal. Isteni, tényleg!

Persze a nagyja tésztából gombóc készült, igazi manufaktúrában:

Meg volt azért persze nudli is:

Belefényképeztem a pillanatba:

Gombóctenger:

Ilyen kívánnivaló lett:

Frissen tálalva:

Az utolsó mohikán a majd 1200 gombócból:

A jegyzőkönyv:)

Persze a fő attrakció a szilvalekvárfőzés volt, hagyományosan, üstben, cukor nélkül. A hat kondérból  az egyik, délelőtt:

Délután:

Újabb szorgos kezek üvegekbe töltötték:

A gombóctengerből délutánra üvegtenger lett:

Aztán jöhetett a címkézés:

És a végeredmény:

Napi cukinak meg egy kis dizájncenter. Egy teljesen korrekt fedő:

Ez meg itt a kedvencem. A hatvanas tábla egyébként is baromság, így sokkal jobban fel lehet használni. A méret és az anyag tökéletes (a forma is, persze):

Külön pontot érdemel az ergonomikus fülkialakítás. Csillagos ötös.

Ez pedig a legcukibb főzőalkalmatosság. Mérnöki precizitással tervezve és kivitelezve. Két felni összehegesztve, alul ráccsal.

Fantasztikus hamuzó tartállyal:

Itt jól látszik, hogy minden apró részlet ki van találva. Két erős fül, és helyes kis állvány az edény és a fakanál megfelelő magasságú belógatásához:

És ennek is gyönyörű fedője volt, mármint a peremes tárcsának, amiben főztek rajta: