Rosszindulatú csokitorta

Nem emlékszem, hogy csináltam-e már csokitortát. Gyakran biztos nem, mert a családban csak én szeretem. Elvitelre sütöttem már Sacher tortát, meg feketeerdőt is, de ilyen normál, tészta és krém csokitortára nem emlékszem.
Anyukám születésnapjára csináltam, mert ő nagyon szereti. Persze, mint ahogy mindig, ha valamiért fontos lenne, hogy valami jól sikerüljön, rémesen ment minden. Ha jól számolom, háromszor akartam kidobni a kukába. Mindezek után nem hagyta magát fényképezni sem. Hát, a ronda és gonosz tipikus esete. Persze, biztos kicsit gördülékenyebben menne minden, ha nem kísérleteznék mindig, legalább ilyenkor.
Kezdődött a tésztával az egész. Sima ügy lett volna, ha csinálok egy egyszerű kakaós piskótát, tíz perc alatt összedobom. De a feketeerdő tortát (azt hiszem, Lianna receptje alapján) ezzel a tésztával szoktam csinálni, és jobban ízlett, mint a piskóta. Gondoltam, ide is nagyon jó lesz, kevésbé fűrészporszerű, mint a sima piskóta. Hát, nem volt jó ötlet. Mindent úgy csináltam, ahogy szoktam, összekevertem a tésztát (25 dkg liszt, 1 zacskó sütőpor, 3 evőkanál holland kakaó, 5 dkg vaj, 10 dkg cukor, 1 tojás, 3 dl tej), sütőpapírral kibéleltem a kisebbik tortaformám alját, beleöntöttem a tésztát, és 200 fokra előmelegített sütőben sütöttem. A tészta úgy viselkedett, mint egy makrancos tűzhányó, a közepe irtózatosan magasra kiemelkedett (nem púpos lett, hanem kinőtt egy hegy!), belül lávaként fortyogott a nyers tészta, közben pedig szénné sült a széle. Horror, na. Kivettem, fejre fordítottam egy rácson, hogy majd itt kihűl és kipúptalanodik. Ekkor kifolyt a belének egy része, rám, a konyakőre és a konyapultra. Ja, és a rácsra, persze. Ekkor gondoltam rá először, hogy egyszerűen belefordítom a kukába. De visszatoltam az indulataimat, meg a sütit is még egy kicsit a sütőbe, most már csak olyan 160 fokon, hátha megsül a közepe is. És többé már nem fordítottam fejre, biztos, ami biztos.
Ennyi sikerélménnyel felvértezve nekifogtam a krémnek. Eredetileg párizsikrémet akartam, de visszariadtam a vaj mennyiségétől, szóval gondoltam, csinálok valami rigójancsi-féle habos-csokis könnyűséget. Felmelegítettem 6 dl tejszínt, felolvasztottam benne egy 125 grammos 80%-os étcsokit, meg biztos, ami biztos, tettem bele két evőkanál holland kakaót és 4 evőkanál cukrot. Amikor minden szépen felolvadt, eltettem kihűlni. X óra múlva, amikor már jó hideg volt, nekiálltam felverni habbá. Nulla százalékos sikerrel, még csak be sem sűrűsödött egy kicsit. Azt nem is részletezem most, hogy mi mindent fröcsköltem össze közben. Ekkor akartam megint kidobni az egészet. Legalább a csokit ne tettem volna bele. Bánatomban a jó öreg zselatinhoz nyúltam. Egy 10 grammos zacskót kis tejben felmelegítettem, összekevertem a csokis tejszínnel.
A tűzhányóból közben tortalapot gyártottam, levágtam a púpját, és a maradékot cérnával kettévágtam (egyetlen siker egész este! nagyon szépen lehet cérnával tortalapokat vágni:)).
Az egyik lapot visszatettem a csatos tortaformába, meglocsolgattam konyakkal - rummal akartam, de mellényúltam! –, megkentem baracklekvárral, ráöntöttem a csokis-zselatinos-tejszínt, és valahogy ráügyeskedtem a másik lapot, nagyon aggódtam, hogy bugyborékolva el fog merülni... De valahogy fenn maradt a tetején. Az egész mehetett a hűtőbe. Rémes volt az állaga, egyébként pedig egyszerűen savanyúnak és keserűnek éreztem a krémet.
Reggel megint kacérkodtam a gondolattal, hogy kidobom, és veszek egy kész boltit, bármiből is van, legalább ehető. Aztán annyiban maradtam magammal, hogy befejezem (azaz leöntöm 20 dkg olvasztott csokival), hazaviszem, és legfeljebb ott kimászom a helyi cukrászdába, ha ehetetlennek bizonyul. Bonbonokat akartam tenni a tetejére, persze ez az elképzelésem is bebukott, mert csúnya szürkének bizonyultak a kibontott bonbonok, nem lehetett rátenni őket a fényes csokimázra.
Aztán már tényleg csak annyi volt, hogy a fényképezőgép bemondta az unalmast (kifogyott az akkumlátor, tartalékot nem vittem, kimentem a helyi boltba elemért, és azzal sem működött a gép, itthon kiderült, hogy nem a gép romlott el, csak az elem volt rossz, amit vettem). Így aztán nemhogy a tortát nem tudtam egyben lefényképezni, de még anyukámat sem, a 82. születésnapján.
Viszont a torta tejszínhabbal egyszerűen mennyei volt, brutálisan csokis, és mégsem émelyítően édes. Anyukám egy hatalmas szeletet evett meg belőle, szerintem nagyon ízlett neki. Én is kaptam belőle otthonra egy kis ferde szeletet, hátha valaki nálunk mégis megkívánná, meg még volt olyan titkos tervem is, hogy lefényképezem, viharverten, tejszínmaszatokkal. És végre sikerült.