Csipke 2.

Ámbár, ha jól emlékszem, a tavalyi kalandomat nem vágytam megismételni, de ahogy egyre pirosodott és őszült, kezdtem egyre sürgetőbb szükségét érezni a hecsedlifőzésnek. Már szeptember elején elkezdtem nézegetni a bokraimat a jó gazda szemével, és sajnálkozva állapítottam meg, hogy az idén kevesebb a termés. De azért volt. Bokor meg van számolatlan. Csak az idő kevés mindig. Mindenesetre kivonultunk szüretelni, és sikerült is egy jó adagot leszedni, persze megint nem mértem le, mennyit, olyan 6-7 kg lehetett.
Jó egy hét alatt sikerült feldolgozásközeli állapotba hozni, szóval levagdostam minden kis szemnek a tetejét meg az alját, ráment két ujjam, meg az idegzetem. Egy részéből az idén is tea lesz, ezt iszom egész évben, nagy megelégedésemre, nyűgös vagyok, ha nem ezt kapom ébredéskor, ezeket még a vagdosás előtt megmostam, hogy könnyebben tudjam őket szárítani, a nagyobbik részét szántam lekvárnak, azokat szárazon vagdostam, ez azért kellemesebb volt.
Ekkor kellett volna kinyitnom a blogot, és elolvasnom, hogy tavaly hogy csináltam, de az olyan borzalmas volt, hogy még olvasgatnom se volt kedvem, szóval egyszerűen megfőztem lekvárnak pont úgy, ahogy az összes többi lekvárt szoktam.
A szép, megtisztított csipkebogyókkal pont tele lett az 5 literes nagy lábasom. Eresztettem rá egy kis vizet, épp csak annyit, hogy ne égjen le, és feltettem főni. Fedő alatt főtt 2-3 órácskát, még akkor sem volt túl puha, de már untam a főzést. Közben mindig kicsit pótoltam a vizet körülötte, ha elfőtte, de alapvetően csak a saját maga nedvessége volt alatta.
Amikor megfőtt, hagytam egy kicsit hűlni, sem én, sem a passzírozó gépezet nem szeret tűzforró levekkel matatni. Mert hogy közben az Andi segítségével beszereztem a csodagépünkhöz a csodapasszírozót (és most teprek, hogy leamortizáljam a 13 ezer forintos bekerülési költséget, remélem, 10-15 év alatt behozza az árát).
Aztán már nem tudtam mit kitalálni, neki kellett állni passzírozni. De az idén valahogy minden olyan egyszerű volt. Nem csöpögött, nem fröcsögött. Jó gyakran eldugult minden a sűrű masszától, akkor békésen átkevergettem egy fakanál nyelével, szóval ment szépen, mint a karikacsapás. A passzírozó ormányára rákötöttem egy nylonzacsit, és így a száraz magok nem hullottak bele a átpréselt gyümölcshúsba, és eszembe sem jutott, hogy vizezzem a jó sűrű masszát (mert hogy ugye nem olvastam magamat), tehát nem is fröcsköltem össze mindent ezzel a szép piros trutyival. Kellett némi türelem, de mondjuk egy óra alatt minden nagyobb atrocitás nélkül lezajlott az egész folyamat. Tök cuki volt az egész. És akkor már csak a főzés volt hátra, visszaraktam a jó sűrű gyümölcshúst a fazekamba (olyan kétharmadáig lett megint tele), és olyan 20-30 dekányi cukor társaságában újra felforraltam. A szokásos módon szép tiszta üvegekbe pakoltam, irány a szárazdunszt. Béke és nyugalom.
Maga a végeredmény pedig fantasztikus lett, nem csak nagyon finom, hanem az állaga is egészen elbűvölő, szinte már túl sűrű, remélem, látszik a képen:

Most azért megnéztem a tavalyit, hogy mit nem csináltam az idén:
- nem vizeztem össze-vissza, mindig épp csak annyi vizet kapott, hogy ne égjen le
- nem tettem hozzá almát
- mivel eleve kevés vizet használtam, a csont száraz magokat nem kellett több vízben kiáztatni
- nem engedtem be senkit a konyhába (ámbár nem is volt jelentkező:))

A végeredmény isteni. Egyébként 2011 nevezetes év, sokáig fogjuk emlegetni, mert minden lekvár és minden befőtt isteni, annyira magas volt a gyümölcsök cukorfoka.

Jöhetnek cukiék.
Kóficka bepasizott. Épp hogy leértünk Tésára, amikor úgy döntött, hogy kicsit megrázza magát a HVCs-k (helyi vagány csávók) előtt, mert hogy épp tüzelt, csak nem tudtuk, hogy ilyen komoly a helyzet. Szóval pikk-pakk lelépett, mi meg zaklatottan kerestük a faluban. Persze a Zsuzsi is tépett vele, benne van minden hülyeségben. De ő legalább nem tüzelt. Amikor a Tamás megtalálta őket, már javában ment a nagy flört,  meg magakelletés. Kutyák haza, nálam kisebb szív- és elmeroham. És mert nem vágyunk 16 darab kiskutyusra, illetve vágyunk, de ez nem lenne életszerű, szegény kis Kófic a maradék három napot megkötve, szoros felügyelet alatt töltötte a tornácon. Ő maga is méltatlannak találta a helyzetet. A pasi meg nyomult folyamatosan, néha ugyan hazaszaladt, gondolom, hogy lejelentkezzen, még él, de alapvetően hozzánk költözött. Kóficka ábrándos szemekkel csodálta (nem csodálom, formás darab), néha kicsit sírdogált, a Pasi meg folyamatosan ott volt, és szelíden de eltántoríthatatlanul bámulta imádottját. (Voltak más tervei is, de azokról lebeszéltük.) Hát megszakad az ember szíve.

A nő:

Ilyen helyes volt a Pasi, olyan volt, mintha összetoltak volna egy biglit és egy básszetet.

Kicsit gondterhelt.

Egy ilyen Pasira mindig lehet számítani.