Fehércsokis máktorta, kockázatok nélkül

Mert szezonja van. Mármint hogy május végén van a Tamás (a továbbiakban Andi kedvéért DT) szülinapja, és máktortát kért, mert imádja mákot. Persze az is lehet, hogy boldogabb lett volna egy sima mákos tésztával, de azért ő is érezte, hogy nekem is jár valami egy szülinapnál, szóval torta. Eljátszottam a gondolattal, hogy mákostésztatorta, mert nagy az együttérző képességem, szóval hogy némi tojással/tojáshabbal feldúsított mákostésztából két-három ropogós korongot sütöttem volna, közé meg vaníliakrém, de mivel mostanában volt néhány kanalas tortám, meg egyébként sem könnyű az életem, ezt a kudarckerülő megoldást választottam. (Annyi kezdeményezőkészség azért még maradt bennem, hogy nem az Andi-féle, egyébként irtó finom meggyes-tejbegrízes máktortát válasszam.)
Szóval tésztának az ezeréves, de azóta is remekül működő bögrés mákost választottam, krémnek meg a mindig szuper tejszínhab+joghurt+zselatin hármast. Persze jó sok mákkal és némi fehércsokival dúsítva. (Mivel laktózmentes tejszínhez könnyedén hozzájutok a helyi Sparban, de ugyanezt mascarponével vagy túróval nem tudom előadni, nem volt nehéz a választás.) Most, hogy sziporkázó ötleteimet nem engedtem érvényesülni, szerintem kb. tökéletes lett a végeredmény, agyament mákos, még csinos is, jól néz ki, szépen megáll a lábán, jól szeletelhető, és ráadásul még gyors is. Nem túl krémes-édes, szóval jó, na.
A 24 cm-es kerek tortaformámban sütöttem, mivel magas a torta, ez brutál nagy adag, normális esetben normális családnak bőven elég a fél adag egy 20 cm-es kerek formában.

Hozzávalók a tésztához:
- 4 kicsi tojás
- 4 dl darált mák (150 gramm)
- 4 dl rétesliszt
- fél zacsi sütőpor
- 3 dl cukor
- 1 zacsi vaníliás cukor
- 4 dl tej
- egy citrom reszelt héja (a karácsonyi egy kiló biocitrom reszelt héja, úgy látszik, egész évre bőven elég lefagyasztva)
- 2 csipet só

Bekapcsoltam a sütőt 200 fokra. A tészta hozzávalóit kettéosztottam, mert két lapban sütöttem meg a tésztát (merthogy felezni szépen tudok, de a négy vékony lapba való tésztanyiszatolást nem vállalom be). Vágtam két tortaformányi kerek lapot a sütőpapírból. Az egyiket belesimítottam a tortaformám aljába. Két egész tojást felhabosítottam a robotgéppel (mondjuk 3 perc), aztán mehetett bele az összes többi is. Ha nagyok a tojások, akkor kell bele még egy kis liszt, sűrű piskótatészta-állagot kell kapnunk. Belesimítottam a formába, és mehetett a sütőbe. Nekem pont 12 és fél perc alatt sült meg (tűpróba!). Akkor jó, amikor már kicsit színesedik a széle. Közben összekevertem a második adagot. A kisült lapot rácsra borítottam, sok unalmas rácssúrolás után természetesen egy papírt is közbeiktattam (erre tökéletesen megfelel a delikvens fenekéről lehúzott sütőpapír). Mehetett az új papír a formába, arra a tészta, és az is a sütőbe, meg a végén rácsra hűlni.
Most el lehet menni vásárolni, vagy szundikálni, szóval hagyni kell teljesen kihűlni a kisült lapokat, hogy könnyebb legyen felszeletelni.
Mivel a krém elég gyorsan köt, érdemes mindent előkészíteni előtte. Először is ugye a szeletelés. Mindkét kisült lapot cérnával elfelezzük, lesz végül négy viszonylag vékony tortalapunk.

Hozzávalók a krémhez meg köréje:
- 200 gramm darált mák
- 5 dl tejszín
- 10 dkg fehér csoki
- 1 zacsi habfixáló
- 150 gramm porcukor
- 440 gramm görög joghurt
- 1 zacsi vaníliás cukor
- 25 gramm zselatin
- 1 dl meggylikőr
- pár kanál pikáns lekvár

1 dl vízbe beáztattam a zselatint. Kézhez készítettem a lekvárt (ribzlizselét használtam, meg egy kis maradék barackot) és a likőrt. Kemény habot vertem a tejszínből a cukrokkal. Folyamatos keverés mellett belecsurgattam a megolvasztott fehércsokit (nagyon könnyen megég!!!, szóval csak óvatosan az olvasztással). Összekevertem a joghurtot meg az édes csokis tejszínhabot a mákkal, felforrósítottam a zselatint, és hőkiegyenlítéssel mindent összekutyultam. A sok lap miatt kell ez a viszonylag sok zselatin, hogy össze lehessen rakni a tortát. Hagytam egy kicsit dermedni. A tortaformába beleraktam az egyik lapot, meglocsolgattam likőrrel.

Megkentem a lapot lekvárral. Közben vadul figyeltem a krémet, hogy áll (ha túl híg, akkor nem lehet vele dolgozni, ha meg túlzottam megdermed, akkor meg már nem lehet kenni), meg is kevertem időnként. Még volt rá időm, hogy megmérjem, mert három egyenlő részben akartam felhasználni. Amikor már alakult (nem kellett neki sok idő), akkor az egyharmadát rákentem az alsó lapra, és innen már kapkodtam, hogy ne húzzon meg nagyon a maradék, meg ismételtem (tészta, locsolás, lekvár, krém). A tetejére tészta, locsolás, krém már nem kell.

Sajnos, közben nem volt időm fényképezni, az üres tálon/lábason látszik az állag.

Ilyen szép magas lett.

Ennyi volt az egész. Közvetlenül tálalás előtt felvertem még 5 dl tejszínt pici cukorral meg egy habfixálóval habbá, és bevontam vele a tortát, meg megszórtam némi ribizlivel, mert az olyan jól mutat rajta, és egyébként is jól jön egy pici savanykás íz. A tejszínhabnak szűken a fele elég a bevonáshoz, a többit érdemes külön mellé adni, mert nekem azzal sokkal jobban ízlett, biztos azért, mert úgy még jobban hizlal.

Napi cukinak meg megmutatom a szülinapomra kapott állataimat. A Kófickás bögrémből rögtön látszik, hogy mennyire praktikus állat a tacskó, majdnem körbeér a bögrén. Próbálná ezt meg valaki egy német juhásszal! Már a felénél elfogyna:)

Ez pedig a vadiúj dizájnos pólóm:

Szerintem tökéletes a dizájn. Az én édes kicsi cicám jellegzetes, imádnivaló tekintete, aurafény körülötte, és hát igen, nagy harcos a szentem, ennyire kudarcot még nem vallottam állatnál. Persze, merthogy férfi (volt), természetesen csak azért folyik ez a nagy küzdelem, hogy szeressük, csak hát ezt a kívánalmat sokszor csak az anyukája látja, mert a nagy küzdés eléggé el tudja takarni. Egyébként annyira cuki, már lassan négyéves nagy (volt)kandúr, és még mindig a hasánál fogva lehet vezetni, irtó jól eszik, lassan már kicsi pocakja is lesz. Még néhány kép a cukorfalatról, mert régen szerepelt errefelé:

Eperlekvár 3.

Egyes az Andi klasszikusa: itt

Kettes: házi eperlekvár-szakértőnk szeszes változata: itt

Hármasnak meg itt vagyok én.

Ilyentájt megy a számolgatás, hogy mikor és hol, mennyiért, hogyan, eperlekvár nélkül ugye nem lehet elkezdeni a szezont. És már előre félek a baracktól, de ne rohanjunk annyira előre. Szóval az eperföldek kinyitottak, Andiék voltak is az elátkozott hétfőn (bocs, Bea, nekünk tényleg az volt:)), de nemigen találtak semmit. Nekem meg a múlt hetembe egyáltalán nem fért bele semmiféle eperszedés, és szerintem a következő sem lesz jobb, szóval nagyon megtetszett, amikor a Tésáról hazafelé jövet véletlenül megláttam a faluvégi zöldségesnél, hogy 500-ért adja az eper kilóját, és egész tisztességes kinézetű volt, friss, szép sötét piros, és nem is nagyon apró. Ja, és nagyon finom. Szóval rögtön beruháztam két ládára, majd kisebb viszontagságok árán még egyre (összesen olyan 18 kg volt, ezt főleg magamnak írom ide, hogy jövőre tudjam, mennyit kell venni). Kb. a kétharmadából lett lekvár, a harmadik láda azért hozódott haza, hogy csak úgy nyersen felfaljuk, szerintem el fog fogyni, tulajdonképpen bármennyit meg tudok enni belőle, hála istennek:) És majd még egyszer csak ki kéne jussak az eperföldekre is, mert a fagyasztó még üres eperügyileg, de az már az egyszerűbb történet (nem a szedése, hanem a fagyasztás a lekvárfőzéshez képest).
Amióta nem használok semmiféle zselésítőt, tartósítót, darált egeret a lekvárjaimhoz, azóta őrlődöm, hogy mennyi ideig is főzzem a lekvárt, a legtöbb gyümölcs irtózatosan sok levet ereszt, szóval ha sűrű lekvárt akarok, akkor sokáig kéne forraljam, hogy elfőjön a sok lé, ha meg finomat akarok, akkor meg pár perc pont elég lenne, utálom a péppé főzött gyümölcsmoszadékot. Ezt a kihalászós módszert már tavaly is alkalmaztam valamelyik lekvárnál (talán a meggynél? fogalmam sincs), és tényleg egyszerű és nagyszerű.


Hozzávalók:
- sok eper
- kevés cukor

Az epret megmosom, ez most elég földes volt, szóval egyszer áztatom szárasan egy kicsit, aztán leszűröm, kiszedem a csutkáját, megint kicsit átmosom, így már csak kevés homok marad rajta, annyi belefér. Beleöntöm a befőző fazékba, és addig főzöm, amíg jó sok levet nem ereszt (ez olyan tíz perc kb. egy öt literes lábasnál). Ekkor egy tésztaszűrővel kihalászom az eperszemeket, picit ki is nyomkodom, jól lecsöpögtetem (a lecsurgó levét is visszajuttatom a lábasba), hagyom állni békésen a konyhapulton. A lábas tartalmát pedig alaposan beforralom, eleinte nagyon habzik, oda kell figyelni, nehogy kifusson, aztán már békésebb lesz, szóval úgy a negyedére visszasűrítem, ez legalább fél óra, közben lehet pucolni a következő adag epret. Ha már szép sűrű, akkor beleöntök némi cukrot, tényleg keveset, mondjuk 10-15 dekát az ötliteres lábasba, ezzel még forralom vagy 5 percig, és ekkor teszem vissza bele a kihalászott eperszemeket, most már tényleg csak megvárom, míg felforr, és utána 2-3 percig főzöm, és már mehetnek is az előkészített üvegekbe. Aztán a szokásos eljárás, fejre állítás, száraz dunszt. Nem tudom, milyen lett, kóstolás még nem volt, de biztos ehető. Mindenesetre az állaga tetszik.

Csokifagyi

Nem cseréltem össze a képeket:) Szóval az úgy volt, hogy vasárnap valami isteni ribizlifagyit csináltam, mert épp volt kéznél egy büdöge felengedett ribizli (ennél messzebb már nem mennék vissza, hogy ez miért is volt, valahol ki kell tűzni a nullát), valami gyors nasira vágytam, és pár perc alatt tényleg isteni desszertünk lett. Hétfőn meg, gondoltam, előadom ugyanezt csokiban. Láttam ugyan, hogy esik, meg hideg van, de annyira nem volt kedvem sütögetni, gondoltam egy gyors habveréssel meg némi fakanálhasználattal elintézem a desszertügyet, mert hogy anélkül nem vacsora a vacsora.
Szóval előkaptam a maradék 2,5 dl tejszínt, elkezdtem felverni habbá, közben ment bele mindenféle édesítőszer (sztívia, csipet barna cukor, kávé, vanília), a maradék10 dekányi csokijaimat meg összeolvasztottam egy tálban, mikróban, mert kevés volt csak. Meg szépen előkészítettem a fagyasztótálat, meg a joghurtot. Amikor már szép kemény volt a hab, akkor járó motor mellett lassacskán csurgattam bele az olvadt csokit. És ekkor hallottam meg, hogy iszonyúan sikoltoznak a madarak, nyilván megint repülőóra volt, és a három cicánkból x darab arra cirkált. Kivágtattam a kertbe, hogy összeszedjem a fenevadakat (a szőrösekre gondolok), persze esett az eső, és láttam is, hogy a dagi cicánk fent van az egyik fán az oktatás közepén, én is sikoltoztam volna a rigómama helyében. (Annyira utálom ezt a madárvadászatot, de nincs szívem rájuk tenni a csörgős nyakörvet, teljesen megbolondulnak tőle, nem tudom, mit kéne tenni, mondjuk, ez az év jobb, mint az eddigiek, mert még nem találtam megölt fiókát a kertben.) És akkor a hideg esőben odaálltam a fa alá, és próbáltam lecsalogatni a cicát, aki jött is volna, csak nem volt kedve ilyen magasról leugrani. Közben befutott az ÉÉKC (én édes kicsi cicám) is. Nagynehezen sikerült rávenni a cirmost az ugrásra, a hónom alá vágtam, és becsörtettem vele konyhába, közben hívtam a másik szörnyeteget is, gondoltam, mindenkit bezárok néhány órára a lakásba. És akkor vettem észre, hogy nem kapcsoltam ki a habverőt, tehát lett egy rendes adag csokis vajam (csokis íróban? vagy mi marad a köpülés után?). Eljátszottam a gondolattal, hogy mindent földhöz vágok, aztán távozom a helyszínről. Marhára sajnáltam a meghiúsult projektet, meg a finom tejszínt, a csokikat, nyaf, nyaf. Persze nem volt otthon még egy adagnyi egyikből sem. Aztán valahogy összekapartam magamat a romokból, és átalakítottam brownie-vá, szerintem vállalható lett a végeredmény. Leszűrtem az összeugrott tejszínt, a levet kiöntöttem, a maradékba pedig kevertem még két egész tojást, egy kis pohár joghurtot, 1-2 kanálnyi kakaót, egy csésze lisztet némi sütőporral elvegyítve. Aztán ment a közben előmelegített tepsibe, 200 fokra, 12 perc alatt megsült.

A gyerekek Bea fantasztikus szedres őszibaracklekvárjával ették (köszi Bea!!!!!!!!!!), rögtön fel is tolták az egész üveggel, annyira örülök, hogy résen voltam, és legalább egy teáskanálnyival megkóstoltam. Ha lesz az idén szeder meg őszibarack, akkor tuti én is teszek el, mert tényleg nagyon finom és különleges.

Napi cukinak meg két szinkronbűnöző:

Bea búcsúzik....

.... a blogtól, Csincsillától, Anditól és tőletek Kedves Olvasók.

Idén múlt 3 éve, hogy Csincsilla és Andi nagyon kedvesen invitáltak, hogy csatlakozzak a Közös konyha(kert)-hez és legyek én is blogszerző mellettük.Én addig csak olvasgattam a receptjeiket, élménybeszámolóikat, csodáltam a képeken látható szebbnél-szebb ételeket, sütiket és csendesen elfőzögettem itthon. :) Időnként elküldtem Andinak, hogy mit is sikerült alkotnom, aztán derült égből villámcsapásként ért a kérdés: nem szeretnék én is írni?

Természetesen szerettem volna, de tartottam is attól, hogyan fogom én azt a színvonalat megütni, amit ők ketten képviseltek addig? Biztattak, menni fog. Szép lassan belejöttem: főztem, sütöttem, fotóztam, írtam. És egyre jobban élveztem, hogy csapatuk tagja lehetek.

Hatalmas segítségemre voltak szüleim, akik folyamatosan újabbnál újabb ételeket próbáltak ki, hogy legyen "anyagom", ne maradjak le Csincsilla és Andi mögött. És tesóm, aki lefotózta mindezeket.

Most viszont, 3 év után újra Csincsilláé és Andié lesz a blog. Döntésemet hosszú gondolkodási folyamat előzte meg. Nem könnyű elbúcsúzni, hiszen jó volt itt lenni. Rengeteget tanultam blogszerzőtársaimtól, de főleg azt szeretném megköszönni nekik, hogy megkaptam tőlük a lehetőséget akkor 3 éve... Hogy biztattak, teret adtak nekem, lehetőséget.

És köszönöm nektek is Kedves Olvasók, hogy követtetek, olvastátok receptjeimet, véleményeztétek azokat és kipróbáltátok - velem voltatok. Olvassátok továbbra is a blogot, Andit és Csincsillát, hiszen még rengeteg kipróbálásra váró ötletük van, amit nagy szeretettel jegyeznek majd le nektek. :) Én is követni fogom őket, nem szakadok el teljesen tőlük. :)

Mindenkinek minden jót kívánok!

                                                                                     Bea

Képes beszámoló az Árnyas Konyhakert estről

2012. május 18-a nagy nap volt az életünkben, blogunk életében. Az Árnyas Étterem és Kertvendéglő tulajdonosának, Giber Jánosnak jóvoltából megmutathattuk, hogy receptjeink nemcsak a blogon, leírva, de élőben, kipróbálva és megfőzve is megállják a helyüket.

Néhány hónappal ezelőtt kaptunk egy felajánlást, miszerint rendezzünk egy klubestet az Árnyasban, ahol az általunk publikált receptekből összeállított menüsorokat kóstolhatják meg azok a kedves olvasók, akik részt vesznek ezen az eseményen. Mindehhez az Árnyas Étterem adja a helyszínt, az alapanyagot, a Chéf Úr és segítői szaktudását, mi pedig a recepteket és az olvasóinkat, mint vendégeket. Így született meg az Árnyas Konyhakert.

2 hónapos szervezkedés után péntek este terített asztallal vártuk a vendégeket az étterem belső helyiségében. Sajnos a hűvös idő nem igazán tette lehetővé, hogy hosszú órákig kint üldögéljünk, ezért a gondos személyzet előre láthatóan bent készítette elő a terepet.

Pancza József Chéf Úr órák óta dolgozott a két menüsoron (kétszer három fogás), de bemehettünk a konyhába megkóstolni az ételeket, jóváhagyni, hogy "igen, ennek valóban ilyen ízűnek, ilyen állagúnak kell lenni". Módosításra természetesen nem volt szükség, a Chéf Úr elsőre tökéletesen eltalálta. Pedig 25 év után először főzött újra receptből, ha jól hallottuk... :)

Kedves vendégeinket megajándékoztuk egy-egy gravírozott vágódeszkával, hogy emlékezzenek erre az estére...

.... Jani, az étterem tulajdonosa pedig másfajta meglepetéssel kedveskedett nekünk: a rendezvény tiszteletére nemcsak az ételeket, hanem a ház finom, minőségi borait is 50 % kedvezménnyel adta , valamint meghívott minket egy jó kis házi pálinkára.

Az étvágygerjesztő ital után kezdődhetett a levesek felszolgálása.

Ezen a képen bal oldalt Csincsillát, blogunk egyik alapítóját, blogszerzőjét láthatjátok, aki még vár a saját adagjára. :)

Két féle leves közül választhattak a kedves vendégek. Jamie paradicsomlevese, ez a pikáns, enyhén csípős leves volt az egyik...

... és a Szabolcsi krumplileves volt a másik. Ahogy a paradicsomleves sem a hagyományos magyaros, cukros paradicsomleves volt, úgy a krumplileves szó is megtéveszthette a vendégeket. Ugyanis ez egy könnyű, almás-citromos ízesítésű leves, sok-sok friss petrezselyemmel.

Nem volt panasz egyikre sem, szépen kiürültek a csészék és tányérok...

... elismerő szavakat kaptunk mindkét levesért.

A leves utáni csendélet fehérborral és házi pálinkával.

Egy kis pihenés után kezdődhetett a második fogások kóstolója.

Mézes sült oldalas paradicsomos-uborkás bulgurral és fűszeres tepsis krumplival. A hús annyira puha volt, hogy szinte leomlott a csontról.

Nagyjából fele-fele arányban választották a vendégek az oldalast és a Kanizsai gombás rostélyost, amelyet friss házi galuskával kóstolhattak meg.

Ismét egy kis közjáték következett, ugyanis Benito, egyik kedves olvasónk kisfia hegedűjátékkal szórakoztatott bennünket. Nagyon aranyos volt, ahogy kiállt mindenki elé és bemutatta tudását. Be is zsebelte a tapsokat érte. :)

Aztán Jani zsebéből is előkerült a szájharmonika és eljátszott nekünk két dalt. Igazi zenés vacsorában volt részünk. :) A tulajdonos úr ezután leült közénk és elfogyasztotta oldalasadagját. 

Mi ekkor már a desszertünknél tartottunk. Bal oldalt kockás ingben Andi, a másik blogalapító, blogszerző látható, aki a saját receptjéből készült sütit csodálja éppen...

.... ami nem más mint a Meggyes máktorta, tojásfehérje-habból készült tortalapokkal, tejbegrízes krémmel és két meggyes réteggel. Eperrel és szőlővel díszítve.

Aki inkább csokis édességre vágyott, az megkóstolhatta ezt a Legjobb kakaós brownie-t, aminek az a titka, hogy nincs benne csokoládé, csak kakaópor. Kívül ropogós, belül krémes volt, és a vaníliafagyi igazán jól illett hozzá a mentalevlélkével együtt.

Blogszerzőtársaim nevében kijelenthetem, hogy jól sikerült, jó hangulatú estét hagytunk magunk mögött és ez természetesen az Árnyas Étterem csapatán és természetesen kedves vendégeinken múlott.

Ezúton szeretnénk köszönetet mondani még egyszer - most itt is - Giber János tulajdonosnak a nagylelkű felajánlásaiért, a tökéletes környezetért, a szórakoztatásért, Pancza József Chéf Úrnak a profi kivitelezésért és tökéletes ízekért, Imre és Tamás pincéreknek a pontos, gyors és udvarias kiszolgálásért, Évinek a koordinációs munkáért és mindenki másnak, aki aznap az étteremben dolgozott azon, hogy nekünk felejthetetlen esténk legyen.

Valamint köszönjük mindazoknak akik ott voltak, megkóstolták a receptjeinkből készült finomságokat, elnézték nekünk apróbb-nagyobb hibáinkat -  ami talán betudható annak, hogy még soha nem volt lehetőségünk ilyen rendezvényt összehozni - beszélgettek velünk, és dicséreteikkel biztattak minket.

Köszönjük a támogatást! Reméljük, mindenki jól érezte magát, kikapcsolódott egy kicsit a hétköznapok után. Olvassatok bennünket továbbra is. :)

Jobbról balra: anyukám, testvérem, én

Jani szerint az Árnyas Konyhakert rendezvény tulajdonképpen: 

AMIKOR A RECEPT MÁR NEM VIRTUÁLIS TÖBBÉ! :)

Karamelles almás pite

Az igazat megvallva sajnos fogalmam sincs, hogy ennek a sütinek - vagy ehhez nagyon hasonlónak - fent van-e már a receptje a blogon. Ugyanis rengeteg almás süteményünk van, az "alma" keresőszóval 50 féle ételt, desszertet posztoltunk már. Ezért előre is elnézést kérek, ha esetleg ismételnék valamit, de szerettem volna, ha felkerül ez a süti is, mert a tesóm névnapjára készítettem és nagy sikert aratott.

Úgy kezdődött, hogy tesókám átküldött nekem jó néhány linket különféle sütireceptekkel, hogy megkönnyítse a dolgom, mi az amit szívesen megkóstolna. Volt köztük egy almás-pudingos, de az úgy, abban a formában ahogyan le volt írva nem nyerte el a tetszésemet. Ezért rögtönöztem egy kicsit és ez lett a végeredmény.

Hozzávalók:
- 15 dkg vaj
- 25 dkg liszt
- 10 dkg + 5 dkg + 3 evőkanál cukor
- fél csomag sütőpor
- 1 tojás
- kb. 60 dkg alma (tisztítva)
- 1 csomag vaníliás cukor
- 1 citrom reszelt héja
- fél evőkanál őrölt fahéj
- 1 csomag karamell ízű pudingpor
- 5 dl tej

Nem volt kérdés, hogy karamellpudingot fogok használni, mert tesóm nagyon szereti a karamelles dolgokat.

Először is a tésztát készítettem el. A lágy vajat, a 10 dkg cukrot, a lisztet, a sütőport és a tojást jó alaposan összegyúrtam. Nagyon lágy állagú tésztát kaptam ezért nem volt egyszerű a sütőpapírral bélelt sütőformába beleegyengetni. Kissé hullámost lett, ezért néhány helyen több tészta került az alma alá, néhány helyen kevesebb. Igyekeztem peremet is kialakítani a tésztából a tölteléknek.

Az almát megtisztítottam és felaprítottam. Összekevertem a fahéjjal, a reszelt citromhéjjal, az 5 dkg cukorral és a vaníliás cukorral, majd beleborítottam a tésztával bélelt sütőformába. 180 fokra előmelegített sütőbe toltam, kb. 10 percig elősütöttem.

Ezalatt gyorsan megfőztem a pudingot. A hideg tejben csomómentesre kevertem a 3 evőkanál cukrot és a pudingport majd amikor sűrűsödni kezdett elzártam alatta a gázt - nem hagytam, hogy teljesen besűrűsödjön.
Még forrón egyenletesen beterítettem vele az almatöltelék tetejét és így együtt sütöttem még kb. 25 percig.

Akik nem szeretnek pudingporral dolgozni, azoknak ajánlom a karamelles ekler fánknál leírt karamellkrém alapján elkészíteni a fedőréteget.

Ahogy említettem, nagy sikert aratott annak ellenére, hogy tesóm szerint vaníliapudinggal még finomabb lenne, mert a vanília valahogyan jobban megy az almához. Igazat adok neki, legközelebb úgy is kipróbáljuk. De a tészta állagával nagyon meg voltam elégedve. Puha és omlós volt még napok múlva is.

Itt pedig két jókedvű, mosolygós kutyát láthattok, akik élvezik a napsütést és a kirándulást. Még április utolsó napjaiban készült a kép, amikor a hosszú hétvégén elkényeztetett minket az időjárás és szinte nyári meleggel köszöntöttük a májust. Dobogókőre vittük fel Vilmát és Frakkot rohangálni egy kicsit. :)

 

Cukkinis-kolbászos tészta

Tészta meg cukkini eddig a K(K)K-n:
- Andi trombitagombás csodája
- csincsilla-család kedvence
- Andi orsótésztája
- Andi fantasztikus sajtmártásos tésztája
- Marcsi kedvence
- Beáék különleges, zöldségraguban főzött, sajttal átsütött tésztája


Mint látszik, a téma totálisan kimeríthetetlen. Ez most egy kannibalizált változat. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is egy fazékba képes leszek beletenni cukkinit és kolbászt, de egyszer mindennek eljön az ideje (mint a pomázi pizzarendelésnek). Egyébként sem szeretek kolbásszal főzni, mert túlzottan erőszakos az íze, mindent elnyom, és ha kolbászízre vágyom, akkor egyszerűen eszem belőle. Csak a paprikás krumpliba - amit úgy kb. kétévente egyszer főzök - szokok (bocs, Andi) rakni, meg módjával a rakott krumpliba. Azt hiszem, semmi másba. Pláne nem a cukkinihez, aminek olyan kis szelíd íze van, még egy izmosabb sajt is elnyomja. De most valahogy folyamatosan ezt vizionáltam magam elé hazafelé tekervén, aztán meg persze meg is csináltam. A végén mindig mélyen elgondolkodom, hogy mi a fenének töröm magamat, annyira finomak ezek a tészták, és annyira szeretjük őket, hogy nyugodtan ehetnénk minden nap ezt, és akkor gondolkodnom sem kéne, egyszerűen beledobálnék minden otthoni cuccot a szószba. Valószínűleg bármit csinál az ember, marha finom lesz. Mint ahogy ez is az volt, egész nyáron ellennék rajta.

Hozzávalók:
- 50 dkg tk. tészta
- 2 közepes zsenge cukkini
- 8 gerezd fokhagyma
- 1 evőkanál libazsír
- egy irgalmatlan nagy csokor petrezselyemzöld
- 6-8 levél zsálya
- 1 szál kolbász
- némi angolszalonna
- 1 evőkanál szójaszósz
- 1 késhegynyi őrölt csili
- só, bors
- sajt?

Felraktam a vizet főzni a tésztának. A libazsíron kicsit megpirítottam a felaprított fokhagymát (mert még mindig nem pótoltam az eltörött nyomómat). Rádobtam a felkarikázott kolbászt meg a kevéske felkockázott angolszalit, jól átsütöttem. Ekkor ment bele az apróra vágott petrezselyem fele meg a zsálya, meg a karikára vágott cukkini. Amikor már pont jó volt a cukkini, akkor rálocsoltam a szójaszószt, hogy szebb legyen a színe, meg só, bors. Aztán már a tűzről levéve tettem bele a petrezselyem másik felét. Ja, valamikor beleszórtam némi őrölt csilit is, hogy icipicit csípős legyen, tényleg csak épp hogy. És ebbe szedtem bele a kifőtt tésztát. Én egy kis reszelt trappival ettem (parmezán sajnos nem volt otthon), de így is annyira finom volt, meg vörösborral.

Napi cukik. Valamelyik délután körbejártam, és lekaptam szorgosan munkálkodó állatkáinkat. Mindegyikben beépített hőmérő van, annyira tudják, hol kell legyenek.

Dagi cicánk délután a már árnyékos nappalit kultiválja.

Azt hiszem, kicsit zavarta a fotózás, felriadt miatta. Remélem, vissza tudott aludni.

Zsuzsika megint teljes illegalitásban, sütteti a hátsóját. Hűvös szoba, üvegen szűrt napfénnyel keverve.

És a világ legcukibb négylábúja a szellőjárta lábtörlőn adja elő ugyanezt:

Szemből a virágszál. Külön felhívom a figyelmet arra, hogy annyira nőcisen tud feküdni, a két kis hátsó lábát is keresztbe teszi:)

Kicsit bosszantó, amikor én futva rohangászom valami undormányos takarítóeszközzel, ezeknek meg az a legnagyobb gondjuk, hogy pont hol és melyik felüket napoztassák, fuj. A két fekete cica nyilván valami tuti helyen napozott, szóval nem voltak szem előtt, igazolom a hiányzásukat.